szerző:
Heimer György
Tetszett a cikk?
Értékelje a cikket:
Köszönjük!

1941. június végén a magyar honvédség is csatlakozott a náci Németország Szovjetunió ellen indított hadjáratához, melynek egyik legsötétebb, részleteiben máig feltáratlan, időnként nagy vitát generáló fejezete, hogy az Ukrajnát megszálló magyar csapatok háborús bűnöket követtek el. Fóris Ákos történészt ezzel kapcsolatos kutatásairól kérdeztük.

hvg.hu: Bár Krausz Tamás és Varga Éva Mária 2013-as dokumentumkötete körül már kialakult egy történészi vita, a szélesebb közvélemény számára még mindig nem egyértelmű, hogy a megszálló magyar csapatok is részt vettek Ukrajnában tömeggyilkosságokban a szovjet-német háború idején. Szembe tudunk-e már nézni ezzel, 76 évvel a történetek után?

Fóris Ákos: Az eddigi narratívák szerint csak hősök vagy áldozatok lehettek azok a katonák. Van azonban egy harmadik nézőpont, ami az elkövetők (bűn)tetteit veszi szemügyre. Márpedig az én kutatásaim is arról tanúskodnak, hogy a Magyar Királyi Honvédség olyan bűnöket követett el, amelyeket a németeknek tulajdonítunk ebben a megsemmisítő háborúban.

hvg.hu: Megsemmisítő? Ez újabb jelzőnek tűnik, holott mind több történészmunka állítja: a sztálini rezsim – mint a nácik – éppúgy okolható a vérözönért.

F. Á.: A megsemmisítő háború (Vernichtungskrieg) kifejezés a német történetírás szóhasználata. A szovjet-német összecsapás sajátossága nem a hadüzenet nélküli háborúban rejlik, hanem abban, ahogy náci tervek megágyaztak az irgalmatlan pusztításnak. El akarták törölni a szovjet-orosz államiság minden formáját, gyarmatosítani, rabszolgaságba hajtani az alsóbbrendűnek tekintett szláv népeket – több tízmillió ember át- és kitelepítésével. A világnézetinek hirdetett háború jegyében nem volt helye lovagiasságnak: a hírhedt komisszárparancs szerint tárgyalás nélkül agyon kellett lőni a Vörös Hadsereg foglyul ejtett politikai tisztjeit, nem is beszélve a sok millió szovjet hadifogoly halálra éheztetéséről  és a szovjet zsidóság szinte teljes elpusztításáról. Nem vitatva a sztálini rendszer szörnyűségeit, mégis azt kell mondanom: a németek totális megsemmisítést zúdítottak az ott élő népekre, s ne szépítsük: ebben a magyarok is segédkeztek.

AFP / Leemage /

hvg.hu: Mi igaz azokból a magyar, szovjet és német dokumentumokban egyaránt felbukkanó állításokból, hogy a magyar katonák még a németeknél is kegyetlenebbek voltak?

F. Á.: Elöljáróban annyit, hogy a Magyar Megszálló Csoportot 1941 őszén hozták létre, csapatai Ukrajnában és Fehéroroszországban tevékenykedtek. Feladatuk az volt, hogy német alárendeltségben „pacifikálják” az elfoglalt területeket, felügyeljék a katonai közigazgatás rendjét, őrizzék a vasútvonalak zavartalan közlekedését, s nem utolsósorban törjék le a partizánok fegyveres ellenállását. Miután a magyar 2. hadsereget a Don-kanyarnál, 1943 januárjában elszenvedett vereségét követően hazarendelték, ellentételezésképpen további hadosztályokat vezényeltek a megszálló erőkhöz, így 1943-ban azok létszáma elérte a 90 ezer főt, ellenőrzött területeik nagysága pedig a félmillió négyzetkilométert. Hogy milyen volt a magyar megszállás, ki volt a kegyetlenebb? Nem könnyű erre általánosságban válaszolni, mivel a szemtanúk tapasztalatai nagyon eltérőek. Arról azonban szovjet, német és magyar forrásból egyaránt maradtak dokumentumok, hogy a honvédség alakulatai is a terror részesei voltak. Részt vettek a lakosság elleni büntetőakciókban, a szovjet hadifoglyok kiéheztetésében és az ukrajnai zsidóság elpusztításában. Így például a Vinnyicától délkeletre fekvő Gajszinban és a környező településeken biztosító erőként körbekerítették a helyi gettókat, ők kísérték a halálra ítélt zsidókat a tömeggyilkosságok helyszínéig. Tudunk arról, hogy partizánharc címén falvak tucatjait gyújtották fel, gyilkoltak, erőszakoskodtak a lakossággal, túszokat végeztek ki, s arról is vannak adatok, hogy civilekkel végeztették az utak aknamentesítését.

hvg.hu: Egyes beszámolók szerint a partizánok is bestiális megtorlásokat követtek el, s ennek tulajdonítható a megállíthatatlan erőszakspirál.

F. Á.: Nem igazán értek egyet ezzel. Az erőszakspirál magyarázatot adhat arra, hogy helyi szinten, a harcok során brutalizálódtak a katonák, de a megszállás kegyetlenségére aligha válasz. Mindezért szerintem a megszálláspolitika a kulcskérdés: a németek és magyar szövetségeseik már kezdettől fogva a terror eszközével léptek fel. Az első partizánvadászatok idején még nem is igazán létezett ilyen fegyveres mozgalom, ennek ellenére tömeggyilkosságok kísérték a megszállók működését. Ez a harc élet-halál küzdelemnek számított, már a partizángyanú elég volt a kivégzéshez. De az antiszemita propaganda is megtette a magáét: a judeobolsevizmus alapján a zsidó és a partizán egy és ugyanaz, ideológiai töltetként szolgált a tömeggyilkosságok elkövetéséhez (lásd a keretes írást).

Gyűlölködéssegédlet
„Minden zsidó – nemre és korra való tekintet nélkül – a partizánokkal tart! Az elfoglalt területeken maradt zsidóság az ukrán lakosság üldöztetésétől való félelmében eleinte a városok falai között keresett búvóhelyet. A partizánmozgalom fellángolásakor azonban a 14-60 éves zsidó férfiak legnagyobb része – a tengelyhatalmakkal szemben táplált engesztelhetetlen gyűlölettől vezetve – az erdők mélyén és a mocsarak között rejtőző partizánoknál keresett és talált menedéket. Ebbe a csoportba tartoznak azok a zsidó hadifoglyok is, akiknek sikerült eltitkolni fajukat és félrevezetniük a német parancsnokságokat: ukránoknak adván ki magukat a fogolytáborokból otthonukba elbocsájtást nyertek. A partizánokhoz csatlakozott zsidóság zöme a harcokban nem vesz részt, de más téren annál élénkebb partizántevékenységet fejt ki. Agitálnak, lázítanak, toboroznak, hordják a híreket és terjesztik a rémhíreket. Szívós kitartással mind újabb és újabb erőszakos cselekedetekre, állandó aktivitásra ösztökélik az egyes partizáncsoportokat. Kegyetlen vérszomjtól és izzó gyűlölettől áthatva hisztérikusan követelik azoknak az orosz katonáknak, hadifoglyoknak, kommunista párttagoknak lemészárlását, akik nem akarnak csatlakozni a mozgalomhoz. Válogatott kegyetlenséggel megbecstelenítő kínzások közepette mészároltatják le a szövetséges csapatok ama szerencsétlen tagjait, akik a partizánok kezei közé kerülnek. Ezért zsidókkal szemben semmiféle könyörületnek nincs helye!”
Forrás: Részlet a Vezérkari Főnökség Partizánharcok című segédletéből, 1942

Igaz, népirtó magyar parancsok nem ismertek, de arról már több irányelv szól, amely lehetővé tette a magyarok bekapcsolódását a zsidók genocídiumába, és ott vannak az 1942-ben datált parancsok is, melyek szerint a partizángyanúsnak számító falvakat meg kell semmisíteni, a férfilakosságot pedig felkoncolni. Ez utóbbi valójában a magyar megszállók tehetetlenségét is jelzi. A gerilla-hadviselés szabályai szerint a gyorsan mozgó partizáncsapatok rendre kicsúsztak még az ellenük indított nagyobb szabású bekerítésekből is, majd el tudtak rejtőzni a hatalmas brjanszki erdőségekben. A rosszul kiképzett és a hiányos fegyverzetű magyar alakulatok nem is igen tudták felvenni a harcot, ezért a hadvezetés a partizánok hátországának vélt falvak lerombolásával akarta kivéreztetni ellenfélét. Szóval a kiinduló kérdésre válaszolva én inkább úgy fogalmaznék, hogy a magyar megszálláspolitika nyitott volt az erőszak és a radikalizálódás, így a német népirtás felé is.

hvg.hu: Amit mond, az már átvezet ahhoz a tágabb kérdéskörhöz, hogy a magyar a politikai vezetés miként gondolkodott, milyen előnyöket remélt a megszállástól?

F. Á.: Magyarország hadba lépését német nyomással, Horthy antikommunizmusával és a revíziós politikával szokták magyarázni. Voltak azonban más – gazdasági, határrevíziós és legfőképpen politikai – törekvések is. 1941-ben a magyar lakosság több mint húsz százaléka már nem magyarnak számított, s a hatalmi elit – ahogy több helyütt Európában – a kitelepítésekben látta az üdvözítő megoldást. A vezetés, főként a katonai, abból a feltételezésből indult ki, hogy a dél-galíciai területet tartós megszállás alá vonják, s az eszményi terep lesz a magyar állam kitelepítési programjának megvalósításához. E homogenizációs politika legvéresebb példáját az úgynevezett hontalan zsidók kitoloncolása szolgáltatja. 1941 nyarán, amikor rendezetlen állampolgárság ürügyén kitelepítettek mintegy 20 ezer zsidót, többségük az akkor még hadszíntérnek számító galíciai területeken bolyongva végül Kamenyec-Podolszkij városában végezte: német tömeggyilkosság áldozatául esett. A dokumentumokból az is kiderül, hogy a legfelsőbb vezetés tudott a deportáltak tragédiájáról, de megjegyzem: a hontalan zsidóság kitoloncolása távolról sem volt elszigetelt szándék. Jugoszlávia lerohanását követően Werth Henrik, a Honvéd Vezérkar Főnöke 150 ezer, úgynevezett nem őslakos délszlávok kitelepítésével számolt, s a galíciai deportálásokkal kapcsolatban felmerült a cigányok és az ukránok kizsuppolása is. Hóman Bálint vallás- és közoktatásügyi miniszter „világos és nyílt nemzetiségi programot” sürgetett a „keletiek”, vagyis a román, szerb és ruszin kisebbségek kitelepítésére.

hvg.hu: Az elmúlt években több dokumentumkötet és monográfia is megjelent a magyar megszállásról, de az indulatos történészviták láthatóan nem hozták közelebb a múlt jobb megismerését, s a közvélemény is közömbös maradt. Mit lehet tenni, s egyáltalán kell még hánytorgatni e keserű történetet?

F Á.: Fájdalmasan összetett ügyről van szó. A háború utáni jogi felelősségre vonások tele vannak vitatott eljárásokkal, igazságtalan ítéletekkel, az elhallgatás évtizedei pedig tovább kuszálják a szálakat. A magyar megszálló csapatok nagy része nem magyar nemzetiségiekből került ki, a büntetőakciókban is résztvevő dél-alföldi szegényparasztok a földosztás révén még a Horthy-rendszer bukásának haszonélvezőivé lettek. Ha hozzávesszük Magyarország háborús részvételének további tragédiáit és ennek széles társadalmi vetületeit, akkor a náci múltjuk feldolgozásában élenjáró németekhez hasonlóan nekünk is meg kellene vizsgálnunk az elkövetők körét és a bűnök társadalmi beágyazottságát. Amikor magunkról beszélünk, nem tehetünk úgy, mintha a magyar társadalmat ne járta volna át az antiszemitizmus és az agresszív nacionalizmus, s mindennek ne lenne nyoma a hadsereg brutalitásában. Azt nem tudom megmondani, hogy jutunk-e valaha közmegegyezésre, de én mindenesetre azon dolgozom, hogy e félmúlt történeteit – tabuk nélkül – beillesszem az egyetemes magyar történelembe.

Névjegy
Fóris Ákos (27 éves) az Eötvös Loránd Tudományegyetemen történelem és levéltár szakokon 2014-ben szerezte mesterszakos diplomáit, jelenleg ugyanitt doktoranduszként disszertációját írja. Fő kutatási területe a 20. századi történelem, ezen belül is a magyar megszálló csapatok tevékenysége a Szovjetunióban. E témakörökben rendszeresen publikál és tart tudományos előadásokat. Mint mondta, a kutatómunkát nehezíti, hogy a harcokban részt vett alakulatok iratanyagainak túlnyomó része a második világháború alatt megsemmisült, de vizsgálódásai szerint a német és orosz katonai levéltárakban feldolgozásra váró dokumentumok még számos megválaszolatlan kérdésre adhatnak választ. A téma iránt érdeklődők több írását elolvashatják az alábbi oldalon.
HVG

HVG-előfizetés digitálisan is!

Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!