Lehet mesélni a szuperhősökről – nyugtázhatta A sebezhetetlent látva annak idején a nézőközönségnek az a fele, amelyik nem akadt ki azon, hogy a rendező M. Night Shyamalan harsányságtól mentesen, már-már bergmani hangulattal, szomorú acélkékben adta elő a magába fordult biztonsági őr (Bruce Willis) sztoriját, akinek egy ritka betegségben szenvedő, „üvegcsontú” különc (Samuel L. Jackson) igyekszik rányitni a szemét saját hihetetlen képességeire. Az évezred elején többen utálták azt a filmet, mint ahányan szerették, aztán idővel klasszikussá érett, és még ma is sokat jelenthet azoknak, akik egyfelől szeretik a képregényeket, másrészt kedvelik, ha egy rendező gondol is valamit a képregényekről, nem csak kihasználja azok népszerűségét.

A sebezhetetlen

Intercom

2000-ben, amikor A sebezhetetlen mozikba került, alig készültek szuperhősös filmek, ha készültek is, a legtöbbjük olyan is volt – ezért is hatott frissnek és bátornak egy indiai származású csodagyerek vallomása a rajzolt kockákról, amelyek reményt adhatnak, és őrületbe is taszíthatják a képregényekbe menekülőket.

A film üzeneténél jóval fontosabb volt akkor Shyamalan, aki a Hatodik érzékkel alacsony költségvetésű horrorcsodát rendezett, új árnyalatot adva Bruce Willis karrierjéhez – valamint jó ideig képes volt fenntartani az érdeklődést következő filmje iránt. Vajon majd most mivel lep meg minket a csattanó-junkie Shyamalan?

Nos, egy ideig még működött a recept, aztán már kevésbé. Az Eseményben már a növények is támadtak, a beképzeltséggel táplált hülyeség már nem ismert határokat, s egyszer csak ő rendezte Az utolsó léghajlítót, meg a Smith család külön bejáratú marhaságát, A Föld utánt – és olybá tűnt, Shyamalannak leáldozott. 

Jött 2015, meg A látogatás című, igen okos és bizarr thriller az öregedésről, hogy aztán a Széttörve című filmmel már komoly kasszasikert gyártson. A  rengeteg személyiséggel rendelkező sorozatgyilkosként felszabadultan ripacskodó James McAvoy, valamint egyik elrabolt áldozata (Anya Taylor-Joy) elvileg új fejezetet nyitott az életműben – gondolhattuk ezt mindaddig, amíg a film legvégén ki nem derült, hogy ez a sztori ugyanabban az univerzumban játszódik, mint A sebezhetetlen.

Shyamalan tehát visszatért oda, ahol a legjobban érezte magát. A saját fejébe.

Samuel L. Jackson

Universal Pictures

Ez a viszonylag hosszú felvezető csak azért volt indokolt, hogy megágyazzak annak a várakozásnak, amely az év egyik legjobban várt produkciójává avatta az Üveget. Tessék, itt vannak együtt azok a karakterek, akik most már nyíltan eshetnek egymásnak, és a koncepció szerint egy elmegyógyintézet-szerű kórházban szállhatnak a kakukk fészkére, szuperhősködésükből pedig egy tudósnő (Sarah Paulson) szeretné őket kigyógyítani. Ebből bármi lehetett volna, végső soron az is, ami lett belőle: kétségtelenül bátor, de erényeihez képest magáról túl sokat képzelő, szentimentális bohóckodás.

Önismétlő óda a különleges kitaszítottakhoz, akiktől félnek az átlagosak, ezért téveszmésnek nyilvánítják őket.

Shyamalan megpróbálta olyan komolyan venni magát, mint A sebezhetetlenben, és annyira műfaji módon gondolkodni, mint a Széttörvében, de igazából egyik se jött neki össze – leginkább azért, mert az Üveg inkább szónokol a képregényekről, mintsem kezdjen is velük valamit. A Marvel-filmek korában már nem számít annyira izgalmasnak, ha valaki annyira rá van kattanva a képregények dramaturgiájára, márpedig az Üveg csak erről a kattanásról szól hitelesen – története gyermeteg, tempója akadozik, akciói szegényesek.

Universal Pictures

Mondjuk, Shyamalan őrülete, McAvoy elszabadultsága, Samuel L. Jackson kisujjból kirázott coolsága és eleganciája valóban szórakoztatóvá varázsolja a filmet – Bruce Willis hiába kap ajándékba (talán ösztönzőleg) egy szellemes Die Hard-utalást is, sajnos most sem lát ki saját beleszarokságából, és nem, nem azért, mert elég sokszor ott van a fején az esőkabát kapucnija. Ennek megfelelően a rendező nem is foglalkozik vele túl sokat, hagyja McAvoyt tombolni, Jacksont azt csinálni, amit szokott, Taylor-Joyt szinte el is felejti sokszor, ő meg szereplőin keresztül tolja és csak tolja a szöveget az outsiderekről, Philadelphiáról, a limitált szériákról, meg az egyéb idevágó triviákról – csak éppen a jó film, na, az nem akar megszületni közben.

Universal Pictures

Mindig átlátszó (és törékeny) hadművelet, amikor egy alkotó ihletettséget mímel, közben nagyon is érződik, hogy nem volt elég ötlete ahhoz, amit felvállalt. Shyamalannak azt gond nélkül el lehetett hinni, hogy a Széttörve cselekményét még A sebezhetlen idejéből rakta be a spájzba, az Üveg azonban csak azért született meg, mert sikeres lett a visszatérés, és az író-rendezőnek nem volt B terve: csak arra volt energiája, hogy eljátssza azt, hogy fokozni is tudja az izgalmakat. Nem tudta. Persze, ez mindenkivel előfordulhat, de az biztos, hogy az Üveg a kihagyott lehetőségek filmje – ezek az extravagánsan hétköznapi szuperhősök ennél jóval több gondoskodást érdemeltek volna. De őket is legyőzte az ego. És a franchise-kényszer.