Az egy dolog, hogy hová születünk – de mihez kezdünk vele?

Lehet, hogy a kínaiak számára ennél aktuálisabb társadalmi témáról, a hatalom által elrendelt, kötelezően egygyerekes családmodell feloldásáról szól az Egy család rövid története, de pár ezer kilométerrel távolabb sokkal inkább a fenti kérdés motoszkál a nézőben Jianjie Lin a Sundance-en és a Berlinálén is vetített filmjének vége után.

Hogy mire elég jó helyre érkezni, mire elég ezüstkanállal a szánkban születni.

Mert az, hogy a jó szociokulturális háttér egész életében segíti az embert, és eleve egészen más lehetőségeket ad, bizonyított tény. De a kérdés másik felével már kevesebben foglalkoznak: mire elég a jó szociokulturális háttér? Mire elég úgy, ha az ember lusta megmozdítani a kisujját is, és pusztán csak belezuttyan a jómódba, mint egy babzsákfotelbe? És lehetséges-e nem a babzsákfotelbe, hanem a jó szociokulturális háttérbe belezuttyanni, ha az ember nem oda született eleve?

Cirko Film

Utóbbi persze már kicsit elvontabb kérdés, mint a korábbiak, amelyekről azért léteznek szociológiai kutatások; de hát ez egy film, nem egy szakfolyóirat, az lenne a baj, ha nem az elvont kérdés foglalkoztatná az író-rendezőt, csak a száraz adatok. Ugyanakkor Lin az elvont kérdést, bár elvont módon vizsgálja, mégis képes egy voltaképpen hétköznapi keretet adni neki: azt a szürreális kérdést, hogy életet cserélhet-e két ember, reális szinten próbálja megválaszolni.

A sztori ugyanis arról szól, hogy a különc, stréber és kiközösített, rossz háttérből érkező Jen-suót egy különösen rosszul sikerült ugratás után, lelkifurdalásból áthívja magához iskola utánra játszani a gazdag családból származó Tu-vej. Jen-suót hamar megkedvelik új barátjának szülei is, és mivel az őt egyedül nevelő apja finoman szólva sem mintaszülő, egyre többet tartózkodik a fényűző lakásban, ahol az egyik szobából Bach, a másikból X-Box, a harmadikból relaxációs kazetta hangja szűrődik ki. És mivel mára Kínában már engedélyezik, hogy a szülők ne csak egyetlen gyereket vállaljanak (pár éve még büntetésre számíthatott, aki megszegte az állami egykepolitika szabályait), a szülők már azon kezdenek gondolkodni, milyen lenne, ha két gyerekük lenne. Amely gondolat – értelemszerűen – nagyon tetszik Jen-suónak, de jóval kevésbé Tu-vejnek.

Cirko Film

Ebben a körítésben bontakozik ki a kínai társadalompolitikát szorosabban követő kritikusok szerint az a konfliktus, hogy vajon mennyire felkészültek az eddig hatalmi szóval levezényelt családtervezésre kényszerített ország polgárai a szabadabb gyerekvállalásra, és a már említett is: hogy

lehet-e sorsot cserélni.

Jen-suó ugyanis a film kulcsjelenetében nyíltan kimondja, hogy ő ezt szeretné, és látva, hogy „új családjában” ez talán lehetséges, keményen dolgozik is érte, míg a valóban a jóba született barátja inkább elherdálná saját esélyét. Jen-suó szívesen a helyébe lépne; ha nem is született azzal a szájában, most azért magához venné azt az ezüstkanalat.

De hogy ne csak ennyiről legyen szó, Jianjie Lin egy idő után thrillerré alakítja addig lassan csordogáló, csendes lélektani drámáját, mert egyre több szimbólummal, majd egy kimondott mondattal is felhívja a figyelmet: a néző valójában nem is tudja, minden igaz-e, ami korábban elhangzott, és amit így korábban adottnak vettünk; lehet, hogy némi manipuláció – vagy talán annál is súlyosabb ügy – van a háttérben?

A thriller azért inkább csak jobb híján használt szó, mert sötét titkok ide vagy oda, az Egy család rövid története attól még mindvégig megmarad képekkel, hangulatokkal, utalásokkal dolgozó, halk szavú, visszafogott szerzői filmnek. Lin sok képi metaforát használ – a biológus apa például folyton olyan sejteket néz a mikroszkópjával, amelyek idegen anyagként próbálnak beférkőzni a szövetbe, sikerrel vagy sikertelenül –, precízen és szemet gyönyörködtetően komponált felvételekkel mesél (az operatőr Jiahao Zhang), és nem kíván válaszokat adni.

Cirko Film

Mindez nagyon jó, amennyiben olyan messzire kerüli a szájbarágást, mint Sanghajtól Kisoroszi, és felnőttnek, gondolkodó felnőttnek nézi a közönséget. Viszont kevésbé örömteli, hogy a visszafogottság, a fékezett habzás miatt a filmben nincsenek igazi csúcspontok, nagyobb kilengések, de ha nagyon egyszerűen és kicsit szigorúbban akarunk fogalmazni: nincsenek izgalmak sem.

Szép és okos film az Egy család rövid története, olyan, nem is túl gyakran tárgyalt gondolatokkal, amelyek velünk maradnak a vége főcím után is. Szépen, nyugodtan vesszük tudomásul őket. Esetleg egy kis ásítás kíséretében. Semmiképp sem nagy ásítással. De egy kicsikén azért ne csodálkozzon senki.