Balogh Rodrigó közel húsz éve készít előadásokat a cigányság témájáról, 2007 óta ő a Független Színház nevű roma színtársulat alapító-vezetője. A tehetséggondozás, az előadások hátrányos helyzetű térségekbe való eljuttatása és a saját bemutatók létrehozása mellett ő az Európa 16 roma színtársulatának együttműködésével létrehozott Roma Hősök Nemzetközi Színházi Fesztivál szervezője is: a fesztivált idén már hetedszer rendezik meg, május 7-én kezdődött és 11-éig tart. A fesztivál záróelőadása az Eötvös10 művelődési házban a svájci biológiai népirtásról szóló Mariella Mehr élete, amelyet május 11-én, 19 órakor adnak elő.

hvg.hu: „Nemcsak túlélőkként, hanem hősökként tekintünk magunkra” – áll a Roma Hősök fesztivál beharangozójában. Miért így fogalmazott?

Balogh Rodrigó: Egyrészt volt egy világjárvány, amit eléggé megszívtunk jó sokan. De nem azt mondtuk, hogy jó, akkor bedobjuk a törölközőt és mostantól gyógyszergyári munkások leszünk, hanem folytattuk a hivatásunkat, mintha mi sem történt volna. Ez szerintem tiszteletre méltó dolog. Másrészt ha visszatekintünk kicsit a cigány közösségek helyzetére, semmi nem indokolja, hogy még mindig itt legyünk. De hát, basszus, ilyen az ember: amíg egy cseppnyi esélye van arra, hogy túléljen, addig küzd.

hvg.hu: Azért mégiscsak súlyos gondolat, hogy semmi nem indokolja, hogy itt legyenek.

B. R.: Jövőre jön a választás, és ide a rozsdás bökőt, hogy megint céltáblává válunk. Mondtam a covid miatti szívást, de az is hozzátartozik, hogy a magyar roma közösség hálás lehet a járványnak. 2019 vége, gyöngyöspatai ítélet: rongyos kétmillió forint roma embereknek. Erről bírósági ítélet van. Erre mit csinál Orbán? Kiáll a Parlamentben, és azt mondja, én itt keccsölök, ezek meg nem csinálnak semmit, csak kapják a pénzt. 2020 tavaszán konzultáció indul a témában, kábé azzal a mondattal, hogy kapjanak-e ingyen pénzt a cigányok. Napnál világosabb, hogy céltáblává váltunk volna, ha nem jön a covid és foglalja le őket.

hvg.hu: 2025-ben leginkább az LMBTQ közösség van a kormány céltáblájában. A romák fellélegezhetnek?

B. R.: 2015-ben a menekültválság alatt is ez volt: egy kicsit akkor is fellélegezhettünk. Nem tudom, nem vagyok a kormányzati kommunikáció szakértője, szerintem Rogán ezt jobban vágja nálam, de szerintem nem, nem lélegezhetünk fel. Senki nem lélegezhet fel. Mindaddig, amíg a humánértelmiség vagy az LMBTQ közösség a céltábla, addig én is az vagyok. Rám is sor fog kerülni, nem úszom meg.

hvg.hu: És a független színház sem.

B. R.: Szerintem az nincs annyira előtérben. Súlytalanok vagyunk ebben a rendszerben úgy, ahogy vagyunk. Nem számít, hogy létezünk-e. De addig jobb, amíg nincs közünk ezekhez a srácokhoz. Most nyomul ez a Magyar Péter átkozottul, valahonnan megszerezték az email-címem, nem győzöm törölgetni a leveleiket. Nekem egykutya.

A 2010 előtti kormányzattal sem álltam szóba, az az utánival sem, miért pont Magyar Péter sleppjével állnék szóba?

hvg.hu: Mi kéne ahhoz, hogy valamelyikükkel szóba álljon?

B. R.: Nincs ilyen opció. Nem létezett, nem létezik és szerintem a jövőben sem fog létezni olyan kormányzat, amelyikkel szóba állnék.

hvg.hu: De ideális esetben, egy szinte utópisztikus országban nem az lenne a normális, hogy a színházak szóba állnak a kormánnyal, ami büszke és örül annak, hogy pénzt adhat az ország kultúráját felvirágoztató művészeknek?

B. R.: A Bush-kormányzat az iraki háborúk idején meg akarta emelni a Sundance filmfesztivál kormányzati támogatását, mire a teljes igazgatótanács azt mondta, kösz, nem, maradjon az eddigi 5 százalék, nem fogod itt te magad bevásárolni ebbe a rendszerbe. Volt gerinc és tartás. Fasza, ha a kormány ad pénzt valamire, de az csak a működés egy bizonyos százaléka legyen, és ettől a százaléktól nyíljanak meg más csapok is. Teljes katasztrófa, ha valaminek egyetlen támogatója van. Minél több lábon állsz, annál frankóbb a működésed jövője.

Mi 2017-től tudatosan rámentünk arra, hogy 4K-ban vegyük fel a Roma Hősök Fesztivál előadásait; a legtöbb színháznál erre már nem marad energia, és olyanok a videók, mintha telefonnal vette volna fel valaki. Így pont, amikor beütött a covid és fontosabbá váltak a felvételek, nekünk már huszonvalahány matériánk volt: el is adtuk őket Amerikába. Így egy rakat pénze lett az európai roma színházaknak, és nekünk is. 2021-ben ebből is vettük meg ezt a helyet, a Füszit a Páva utcában, a belvárosban. Spóroltunk, és lett annyi zsénk, hogy pont egy ilyen időszakban tudtunk függetlenedni, amikor senki nem vett semmit.

hvg.hu: Miből él meg a Független Színház?

B. R.: Nálunk mindig nagy volt a pénzügyi fegyelem. Ennek nagyon egyszerű oka van.

Én az első előadásomat OTP-kölcsönből csináltam.

Én nem tudtam azt, hogy vannak pályázatok: el nem tudtam képzelni, ki az a hülye, aki ingyen pénzt ad arra, hogy megvalósítsd az álmaidat. A második produkciónál szóltak, hogy van ilyen, akkor kérdeztem utána, hogy ez hogy van; addig szakszervezeti kölcsönből is dolgoztam, de hát az is kölcsön, vissza kellett fizetni. És akkor egyszer csak elkezdtek bejelentkezni, hogy én is adnék pénzt, meg én is. Tök fura szitu volt.

Így csúsztam bele a pályázati rendszerbe, de addigra már kialakult a piaci szemléletem, hiszen volt egy pénzügyi nyomás: a produkciónak, még ha művészszínházinak is nevezzük, vissza kell termelnie az árát a bankhoz. Ez a hozzáállás azóta is megmaradt. Másrészt nálunk az EU is erős háttér: közvetlen brüsszeli forrásokból, főleg együttműködésekben dolgozunk. Van Európában rajtunk kívül tizenöt roma színház, akik napi szinten végzik a munkájukat, velük érdemes együttműködni, és logikus is. Ezek az együttműködések tartják életben a fesztivált és hoznak eszméletlen mennyiségű örömmunkát.

De a munkánk puccos, európai, fesztiválos, látványos része mellett nagyon fókuszban van nálunk a vidék színházzal való ellátása is. A vidéki közösségek kulturálisan nagyon alulreprezentáltak, és ha van is előadás falun, akkor is többnyire városi témákat kapnak, aztán kezdjenek vele, amit tudnak. Mondok egy konkrét példát. Egyszer egy faluban táboroztattam, amikor meghívtak egy színházat. A közösség nagyon szerette volna látni az előadást, nagyon készültek rá, ebédet, vacsorát főztek az alkotóknak. De az előadás nem váltott ki belőlük semmit, és folyamatosan elszállingóztak róla. Sem az ő életük, sem az ő témáik semennyire nem jelentek meg benne. Ez után dobtam be házon belül, hogy csináljunk olyan előadásokat, amik tényleg érdeklik a falusiakat. Hol szerezzünk erre forrást? Hát az EU-ban. Egy szerbiai és egy kolozsvári partnerszínházat találtunk rá, együtt pályáztattunk arra Európa-szerte, hogy falusi témák menjenek falura. Itt a Füsziben találkoztunk először, és napokig beszéltünk arról, hogy mi érdekelheti ezt a közönséget, és hogyan tehetnénk őket potenciális fizető nézővé tíz év múlva.

A hátrányos helyzetű közösségeknek játszani is óriási élményeket ad. Voltunk Borsodban egy olyan faluban, amivel a szomszéd településeken az anyák a gyerekeiket ijesztgették, hogy ha rosszak lesznek, oda viszik őket. A falu apraja-nagyja megjelent a szabadtéri előadáson, és hát a falu kétszáz lakójának pont akkor volt egymásnak mondanivalója, nagyon intenzíven. Hát, a shakespeare-i nézőtéren még üzekedtek is egymással, na és akkor mi van, semmi. Amikor később visszamentünk, már zárt helyen voltunk, de csak a gyerekek fértek be. Ezt a felnőttek nem fogadták el, ők is látni akarták, és hát

dühükben ököllel betörték az ablakot. Nem azért, mert barbárok, hanem mert elkeseredettek voltak, hogy nem láthatják az előadást.

Amikor harmadszorra mentünk vissza, már sikerült kinyittatnunk egy nagyobb helyet. Olyan némaság volt, hogy azt elképzelni nem lehet. A nézőtéren felsírt egy csecsemő, és az anyuka azonnal rohant ki vele. Volt abban az előadásban szó párkapcsolati erőszakról is; az előadás után pár héttel egy nő megkereste a helyi szociális szolgálatot, hogy hogyan lehet kilépni egy bántalmazó kapcsolatból. Mert ő az előadás előtt nem tudta, hogy ki lehet lépni, hogy van ilyen lehetőség, ha őt bántják. Egy közösséget lehet formálni, és a színház tök jó erre.

hvg.hu: Ennyire konkrét hatásra törekszik a Független Színház?

B. R.: Nem, ez csak egy következmény, nyilván nincs ilyen szintű ráhatásunk. De arra sok példát tudnék mondani, amikor valaki, miután megnéz egy előadást, elgondolkodik, hogy jé, ez lehetséges? Mert nem gondolta korábban. Szerintem a hátrányos helyzetű közösségekben – és teljesen mindegy, hogy romákról vagy nem romákról beszélünk – az a dráma, hogy hiába van információszabadság, hiába ömlik rád az infó mindenhol, egyrészt ennek a használata gyerekcipőben jár, másrészt fogalmunk sincs a lehetőségeinkről. De a legdrámaibb, hogy azt se tudjuk, egyáltalán kellene keresnünk a lehetőségeinket. Ha e tekintetben valamit megvillantunk a közösségeknek, akkor már faszák vagyunk. Egy csomóan például nem tudják, hogy miért is kellene nekik tanulniuk. Honnan is tudnák? Hogy olyanok legyenek, mint a szintén csóró és lepukkant tanáraik?

hvg.hu: És itt Budapesten kik a nézőik?

B. R.: Itt a Füsziben nagyjából ötven százalék a roma nézők aránya – ez tíz évvel ezelőtt messze nem volt még így. És azok a roma emberek, akiket beszippantunk, hogy nálunk nézzenek színházat, nemcsak nálunk lesznek nézők, hanem az Örkényben vagy a Radnótiban is. Ez ennyire egyszerű.

hvg.hu: Fontos, hogy nőjön a színházuk roma nézőinek aránya?

B. R.: Amikor 2010 táján körülnéztem, hogy kivel lehetne társadalmi témákról színházat csinálni, nem találtam senkit, úgyhogy végül kineveltük őket, felnőtt több ösztöndíjas generáció a képzéseinken. Ugyanez volt a nézőkkel is a dolgunk: roma emberekről beszélünk az előadásainkban, akkor miért nem nézik ezt roma emberek? Eleinte egy kezemen meg tudtam számolni, hányan vannak a nézőtéren. Ezt nem akartuk elfogadni, és nem adtuk fel. Folyamatosan róluk beszéltünk a színpadon, egymás közt a közösségben meg a saját életünkről, olyan témákról is, mint hogy kit átkozott el az anyja, amikor, hogy tanulni tudjon, el kellett vinnie otthonról a pénzt. Hol máshol kapna vissza a néző ilyen történeteket, mint nálunk? Az ég adta világon semmi bajom nincs a budapesti művészszínházakkal, de ami azokon a színpadokon megjelenik, az köszönőviszonyban sincs azzal, amit mi átéltünk. Ezzel nincs is semmi baj, de mi arra törekszünk, hogy a nézők magukat lássák vissza. És ha ezt látják, onnantól jönni fognak.

hvg.hu: Említette, hogy OTP-kölcsönből készítette az első előadását. Mi volt az, ami miatt ennyire fontosnak érezte, hogy létrehozzon valami sajátot?

B. R.: Hét évig voltam a kőszínházi struktúrában – öt évig a Budapesti Kamaraszínházban, két évig a Bárkán –, és elegem lett abból, ami ott volt. Igazából gyárakban dolgoztam, csak nem kefirt termeltem, hanem előadásokban vettem részt. Soha nem ültünk le egymással átbeszélni mondjuk az előadásban két ember viszonyát. Ezt a színházban elemző próbának hívják, egy van belőle és négy óra alatt véget ér, ennyi van mindenki viszonyrendszerének átbeszélésére. Köszi szépen. Azt éreztem, értem én, hogy termelni kell, de azért ebben van még. A Rendszerbontók című előadásunknak nyolc asztali próbája volt, mielőtt nekifutottunk volna a helyzeteknek. Belementünk nemcsak a karakterek, hanem a saját dolgainkba is, és ez látszott is a végeredményen. Sok van benne belőlünk.

Ilyen műhelyre vágytam már akkor is, ahol el lehet mélyülni. Nyári Oszkár akkor már elindította a Karavánt, és hívott, hogy foglalkozzak én is gyerekekkel. Ott azt éreztem: úristen, de jó, megérkeztem. Pedig az ember azt gondolná, egy gyerekcsoport és egy professzionális művészeti kollektíva között mekkora intellektuális különbség van – ez baromira nem igaz.

hvg.hu: Érdekli a magyar színházat, hogy a roma közösség bármiféle kérdésével foglalkozzanak?

B. R.: Most, hogy Erdődi Kati lett a Trafó igazgatója, ő megkeresett minket egy együttműködési javaslattal, együtt hozunk majd létre minden évben egy-egy roma önreprezentációs előadást. De mondok valamit: a covid előtt 86 játszóhely volt Budapesten; 4 olyan volt, amelyik befogadta a Roma Hősök Fesztivált. A romaság a fejekben még mindig nem sikeres téma, sőt bukta, mint egészségügyről beszélni a színházban. Vannak témák, amik nem mennek át, mintha a nézők falat húznának maguk elé. Pedig ez nagyon nem kéne, hogy így legyen. Szerintem ha egy autoriter társadalomban elhallgatod, amit gondolsz, azzal segíted az autoritást.

Nyitókép: Váradi Béla