Jane S. Saczynsky és munkatársai azt tekintették át, hogy az utolsó évtizedekben az infarktust elszenvedő betegek mind rövidebb kórházi ápolása változtatott-e a betegek esetleges kórházi újrafelvételi esélye vagy az infarktus ismétlődése szempontjából.

Vizsgálatuk szerint 1995-2005 között az amerikai betegek kórházi ápolása átlag 7,2 napról öt napra csökkent infarktust követően. A fiatalabbak, a szövődménynélküliek még ennél is rövidebb ideig maradtak az intézetben. Egy éven belül sem a kórházi újrafelvétel, sem a halálozás nem növekedett a rövidebb ideig tartó kórházi ápolás esetén - írták a szakemberek az American Journal of Medicine című folyóiratban megjelent tanulmányukban.

Ha valamelyik koszorúér hirtelen elzáródik, az általa ellátott szívizomzat elhal, létrejön az infarktus, ami súlyos, szerencsétlen esetben halálhoz vezető állapot. Két orosz orvos 1910-ben közölte előszőr a kórképet, amelyet egy amerikai 1912-ben ugyancsak leírt, igaz, az orosz eredetit német fordítás alapján idézte.

Ma már mindenki csak az amerikai cikket ismeri, de a lényeg az, hogy a mai felnőtt halálozás leggyakoribb oka világszerte az így bekövetkező szívhalál. Ha az elzáródott ér szomszédságában lévő többi koszorúér átveszi a vérellátás feladatát, az elhalt szívizomterület elhegesedik, és az élet a szívnek azon a részén - ha gyengébb teljesítménnyel is, de - megy tovább.

Valaha az orvosok úgy vélték, hogy a hegszövet teljes kialakulásáig, egy-két hónapig a szívet maximálisan kímélni kell. Emiatt az infarktusos beteget szigorú ágynyugalomra ítélték, 4-6 hétig fektették, még mozognia sem lehetett, ami nagyobb szenvedés volt, mint az infarktus okozta hamar megszűnő fájdalom.

A múlt század ötvenes éveiben óriási változást jelentett az ágyfogság helyett a karosszékes kezelés, majd egy hónappal az infarktus után ötperces séta engedélyezése. Néhány évvel később már csak két hétig kényszerítették a betegeket ágynyugalomra és ilyen sokáig ma már a kórházban sem tartózkodik a beteg infarktus után.