Bronnie Ware ausztrál nővér több évig dolgozott palliatív ellátást – a már nem gyógyítható betegek szenvedéseinek megkönnyítését – nyújtó intézetben, és főleg olyan betegekkel került kapcsolatba, akiknek már csak néhány hetük volt hátra.

A nővér blogban írta le tapasztalatait, ami most könyv formájában – The Top Five Regrets of the Dying (Az öt leggyakoribb dolog, amit a haldoklók megbánnak) – is megjelenik. Úgy véli, mások is tanulhatnak ezekből az életvégi bölcsességekből, mert bámulatos az a tisztánlátás, ami a haldokló betegeknél tapasztalható.

Elgondolkodtató az is, hogy amikor megkérdezte betegeit, mit bántak meg addigi életükben, szinte ugyanazok a mondatok hangzottak el. Mint például az, hogy bárcsak kevesebbet dolgoztak volna, vagy jobban kifejezték volna érzéseiket. Íme, az öt leggyakoribb megbánás, miközben eljátszhatunk a gondolattal, mi mit bánnánk meg, ha ez lenne életünk utolsó napja. 

"Bárcsak lett volna bátorságom a saját életemet élni, és nem azt, amit mások elvártak tőlem."

Ez volt a leggyakoribb megbánás. Amikor az emberek visszatekintenek életükre, a fontosabb állomásokra, rájönnek, még álmaik felét sem sikerült valóra váltaniuk. A legtöbb embernek abban a tudatban kell búcsúznia a földi léttől, hogy a be nem teljesült álmokért egyszerűen ők maguk okolhatók, mert nem harcoltak értük kitartóan.

"Bárcsak ne dolgoztam volna olyan sokat."

Valamennyi férfi beteg szájából elhagzott ez a mondat. A napi hajtás miatt nem maradt elég idő sem a gyerekekre, sem a feleségre. A legszomorúbb – az ápolónő  szerint –, hogy női betegektől is hallott ilyet, pedig idősebb generációról lévén szó, ők még nemigen voltak családfenntartók.

"Bárcsak lett volna bátorságom kimutatni az érzelmeimet."

Sok ember azért fojtja vissza érzelmeit, mert így könnyebb megőrizni a békességet. Az eredmény azonban közel sem vigasztaló, óvatos viselkedésükkel  középszerűek maradtak, nem teljesedtek ki, nem váltak olyanná, amire igazából képesek lettek volna. Sőt, az sem kizárt, hogy számos betegséget a kereserűség és a bosszankodás váltott ki.

"Bárcsak szorosabb kapcsolatot ápoltam volna barátaimmal."

Szintén valamennyi haldokló említést tett erről. Úgy tűnik, a baráti kapcsolatok is reálisabban ítéltetnek meg egy életvégi számvetésnél: a betegek elmúlt életükre visszatekintve rájöttek, a baráti kapcsolatainkra is nagyobb figyelmet kellett volna fordítaniuk.

"Bárcsak boldogabb lettem volna."

Sokan halálukig nem jöttek rá, hogy a boldogság megélése saját döntésük is. Szokásokat, magukkal hozott mintákat követtek, miközben élhettek volna kicsapongóbb életet is. Noha az előbbi kényelmesebbnek tűnhet, többet kapunk mi magunk is, ha több teret engedünk a lazaságnak, a felhőtlen nevetésnek.