„Southwark Libájának születtem / Köszönöm én Máriám, szentem / Püspököd miatt megteszem / hogy a lábam szétteszem!”

Így énekeltek Southwark Libái, akik közül 65-70 nő holttestét találták meg a mai londoni belváros közelében, Southwark kerületben. Rajtuk kívül még nagyjából 80 gyereket is megleltek a ma Cross Bone-ként ismert kert alatt, közülük sokan az első hetet élték csak meg.

A 148 holttest valószínűleg csak az 1%-a annak a tömegnek, amit exhumálhatnának, de a helyi önkormányzat eddig csak egy kertnyi területet vett körül kerítéssel. A többi majdnem 15000 halott a környező épületek alatt található.

Cross Bone temető, Soutwark - ahol a prostituáltakat temették a XII. századtól kezdve

Flickr / Creative Commons

A feltárásra akkor került sor, amikor az 1990-es években a London alatt tekergő metróvonalak közül a Jubilee Line-t kiterjesztették dél felé. Ekkor a városi múzeum régészei csupán 6 hetet kaptak leletmentésre. A munka sokkolta a környék lakóit, akik a trendi belváros múltjára Dickens-i noszalgiával gondoltak. Pedig a szépséggel ábrázolt nyomor és a 19. századi koldusregények egy 800 éves hidegrázós helytörténet végét ábrázolják csupán, azt sem hitelesen.

A mai Southwark Londontól délre esett a 12. században, külterületnek számított, a bűn és a nyomor számára fenntartott határvidéknek. 1161-ben Thomas Becket, Canterbury archediakónusa adott iparűzési engedélyt a helyi bordélyoknak – nem véletlen, hogy a vidéket egy időben Szabad Clink-nek (Liberty of Clink) hívták megemlékezve e szabadságlevélről. S ahogy a vígalmi negyedek mindenhol Európában, ez is a városhatáron épült ki.

Máshol is találunk bűnös temetőt: Maffia temető az orosz iparvárosban

A piacra dobott női test megtömte az egyházi perselyt, de a lányok nem kaptak végtisztességet – kizsákmányoltak síron innen és túl. A rengeteg halottnak jelöletlen sírokban találtak csak helyet, és amikor a 18. század végétől már a koldusok is e gödrökbe kerültek, a temető egész kerületet foglalt el. A 19. századra a higiéniai helyzet tarthatatlanná vált, és mivel az ipari forradalomban az egyre terebélyesedő városban már nem peremvidéknek, hanem inkább belső kerületnek számított Southwark, a városatyák léptek: 1853-ban bezárták a temetőt.

A város peremén

Minden ipari forradalom előtti és alatti város peremén, ahol éppen szétfeszítették a városfalakat, három kétségbeesett emberi intézményt találhat az időutazó: kurvákat, kabarékat és temetőket. Budapesten is így volt, Londonban is így volt.

Egy ilyen helyen milyen a halál egy prostituált számára? Milyen a végtisztesség? A város életmód minden szempontból megtette a kártékony hatását.

Először is: a városi ember mindenhol a világon idegenkedik a holttesttől és a haldoklótól. Mindenkiétől, de főleg a családtagok porhüvelyétől. Nem szereti, ha az otthonában meghalnak, és egyszer csak azon kapja magát, hogy ő sem otthon leheli ki lelkét. Egyre kevesebbet ápol időseket, exportálja őket szakintézményekbe. Nem virraszt. Halottat nem mosdat. Ezt is átruházza másokra.

A városi embernek a sírhely művészete, az emlékművek, az epigrammák ezért közel sem olyan természetesek, mint a rusztikus halottkultuszban. Monumentálisabbak, finomkodóbbak, álságosabbak, opera pátosszal telítettek, mesterségesebbek. Pótcselekvés a bűntudat és tehetetlenség borogatására.

Aki városban gyászol, az elveszíti gyakorlatiasságát és türelmét a halott- és sírápolással szemben. Aki a városban hal meg, az hátrányt élvez a vidéki halottakkal szemben

Másrészt: a városiasodás sem tudja kikezdeni az ősi, babonás, vallásos reflexeket. A városi ember is tudni véli, hogy akinek a teste nem marad tiszta, azt nem fogadja be a színtiszta föld. A tisztátalan testek között találjuk a vámpírokat, kipattannak a sírjukból. Nekik a vérük szennyezett. Köztük találjuk a boszorkányokat (nota bene a szó eredete: baszni), őket néha kiássák, és újra karóba húzzák. Őnekik a bőrük vagy a hajuk szennyezett, ellentmondásos módon e szennyezettség éppenhogy csábos gyönyörűségként jelenik meg. És köztük találjuk a prostituáltakat, akik nemi úton terjedő betegségek formájában viselik a skarlát betűt.

Southwark a Lond Bridge felől, XVII. század

Wikipedia

Nincs rosszabb pozíció, mint egy halott városi prostié

A Southwark-i temetőből került elő az a csontváz, amit a skóciai Dundee Egyetem bűnügyi helyszínlelő laborjában vizsgáltak meg. A kutatócsoport gyorsan megállapította, hogy az elhunyt nő a húszas éveit élte, rendkívül alacsony termetű, nagyjából 140 centi magas. A csontok elváltozásából az is rögtön kiderült, hogy az illető elképesztően rossz egészségtől szenvedett, alultápláltként koldult, és arcát is eltorzította a betegség.

Földi maradványa nagyjából 1 méterre feküdt a felszín alatt, vagyis legkorábban az 1820-as években temették el, nem sokkal a temető bezáratása előtt. Az elváltozást az évek alatt elterjedt szifilisz okozta – ekkor az angol társadalom 20%-a szenvedett tőle, a negyednek csaknem az egésze. Mint kiderült, még gyerekprostitúcióban fertőzték meg, nem örökölte a betegséget, ezt a fogak elváltozásából állapították meg. (A kifejlett fogakon másképp mutatkozik a szerzett bakteriális fertőzés, mint ahogy a gyerekeket megtámadó betegség sorvasztja el a még fejlődő csontozatot.) Ez a következtetés arra vezette a kutatókat, hogy az elhunyt életkorát is módosítsák 15-16 évesre.

A kutatást feldolgozó BBC dokumentumfilmet csak a lehető legerősebb idegzettel szabad megnézni. Ami azonban kiderül a történetből, az a kutatók halálról és végtisztességről alkotott képe. Emberibb az emberinél. Ez a másfél évtizedet megélt, megnyomorított lány, akit egy tömegsírban találtak, úgy juthatott végtisztességhez, hogy 190 évvel halála után egy 6-7 fős csoport minden forrását, idejét kihasználva utánajárt sorsának.

A halottnak lett neve, története és sírhelye, vagyis végül megkapta az a három kitüntetést, amit szeretteinknek egyidejűleg meg kívánunk adni. Ha valaki megakadályozná, hog ezt megtedjük, harcba indulunk ellene, vagy megalázzuk magunkat: így tett Antigoné, így tett Priamos, így tesznek ma az izraeliek és amerikaiak, akik nem hagynak honfitársat, bajtársat, rokont az ellenség kezében, és így tesznek a magyar családkutatók, akik keresik a hadifogságban meghalt mieinket. Név, sírhely és történet nélkül sírápolás, a háromra egyidejűleg támasztunk igényt.

Mi a helyzet a többi 15000-rel?

Lehet, hogy a vámpírokat, boszorkányokat és a prostituáltak sokszor és sokáig egy kategóriában kezeltük, de az utóbbiakkal mégis szolidáris a társadalom. John Constable író és spiritualista a Southwark Corss Bone emlékkertnél idegenvezetéseket tart, körmeneteket szervez, dalokat ír a Libák nevében és még egy drámát is írt negyedről, amit Shakespeare színházában, a Globe-ban mutattak be.

Constable aktivista. Folyamatosan lobbizik a kegyeletért és azért, hogy az újra és újra próbálkozó ingatlanfejlesztők ne temethessék irodaépületek vagy bevásárlóközpontok alá a 148 feltárt sírt. Jelenleg a főpolgármesterrel és a közlekedési vállalattal levelezik arról, hogy miként kerülhetne a Southwark kerület önkormányzatához a sírhelyek teljes felügyeleti joga.