Megbízhatunk-e ezek után az emberi természetben? - tette fel a kérdést Andrew Pierce, a brit The Times napilap kolumnistája, amikor néhány hete a Portugáliában május 3-án eltűnt skót Madeleine McCann szüleit gyanúsították meg gyermekük megölésével. A portugál nyomozók a hároméves kislánynak tulajdonított vérnyomokat találtak abban az autóban, melyet a szülők Madeleine állítólagos eltűnése után vettek bérbe. Bár a rendőrség az anyának vádalkut ajánlott - csupán két évet kell börtönben töltenie, ha beismeri, hogy véletlenül ő okozta kislánya halálát, és attól való félelmében tüntette el a holttestet, hogy elszakítják másik két gyermekétől -, előrelépés lapzártánkig nem történt az ügyben. A világszerte médiamunkások százait foglalkoztató eseményben beállt fordulat azonnal a sokakat sokkoló gyanú elemzését helyezte előtérbe. Az újságírók és szakértőik rögtön gyanúsnak találták a szülők által elveszett gyermekük keresésére indított soha nem látott méretű kampányt, és túlreagálásként értelmezik McCannék e célra létrehozott alapítványát vagy a pápánál tett látogatásukat.
Többen máris párhuzamot vontak az eset és egy 2002-es olaszországi gyermekgyilkosság között. A szintén hároméves Samuele megöléséért végül - mindenki megdöbbenésére - a kisfiának gyilkosát nagy erőkkel kerestető anyát ítélték el 16 évre. Annamaria Franzoni máig szilárdan kitart ártatlansága mellett, tavaly könyvet is megjelentetett Az igazság címmel.
"Extrém esetben az elkövető önmaga előtt is letagadja tettét, azaz elhiszi, hogy semmi köze a bűncselekményhez. Ez olyankor történhet, amikor az illető a bűntettet nem képes összeegyeztetni az önmagáról alkotott képpel. A leggyakrabban gyermekgyilkosokkal fordul elő ilyesmi" - magyarázza a HVG-nek Boros János igazságügyi pszichológus. Bár a jelenség pontos feltárása, lelki hátterének vizsgálata még gyerekcipőben jár, a szakemberek a testbeszéd, az esetleges eltúlzott reakciók alapján próbálják elválasztani a tipikus bűnözői tagadást attól, amikor az elkövető maga is elhiszi ártatlanságát.
Korántsem szabad azt gondolni, hogy utóbbi csupán a szövevényes bűnügyek sajátossága lenne. Általános emberi jelenség valamely nem vállalt tett "őszinte letagadása". Például annál a gyermeknél, aki miután összetört egy vázát, úgy védekezik, hogy "nem én voltam". Gyermekpszichológiai vizsgálatok szerint a legtöbb kisgyerek ezt valóban el is hiszi (ha el kell játszania az esetet, a történetben például leesik a váza), mert a büntetéstől, megszégyenüléstől való félelme erősebb, mint hogy szembesüljön tettével és annak következményeivel.
A tettek, érzések megtagadását Anna Freud, a pszichoanalízis megteremtőjének, Sigmund Freudnak a lánya vette elsőként górcső alá az 1930-as években. A bécsi, majd londoni pszichoanalitikusnő nevezte el az effajta tagadást elhárító mechanizmusnak, azaz olyan tudattalan lelki aktivitásnak, melynek célja a fájdalom elkerülése és a stresszel való megküzdés. A tagadás mellett több hasonló célú lelki tevékenységet definiált; ezek gyűjteményét Az én és az elhárító mechanizmusok címmel publikálta 1936-ban. Anna Freud az apja által megkezdett kutatást folytatta, így nem véletlen, hogy az elhárító mechanizmusok között helyet kapott az elfojtás (a vonzalmak, ellenszenvek tudattalanba való száműzése) is. Az elfojtást a pszichoanalitikus apa - A mindennapi élet pszichopatológiája című, magyarul 1923-ban megjelent könyvében - többek között egy, a nászúton újdonsült aráját véletlenül elvesztő, ám Freud olvasatában a házasságot nem igazán kívánó férj esetével illusztrálta, de sok tünetnek - például pszichoszomatikus betegségek által okozottaknak - a hátterében is elnyomott érzelmeket sejtett.
Második oldal (Oldaltörés)
Az Anna Freud által a saját praxisában kidolgozott teóriát azóta is mérföldkőnek tartják a pszichológiában, követői pedig az évtizedek során újabb elhárítástípusokat toldottak listájához. Egyes lélektani irányzatok azonban nem foglalkoznak e tudattalan jelenségekkel, az Aaron Temkin Beck amerikai pszichiáter által az 1960-as évek végén alapított kognitív terápia művelői például az emberi tudatosságra helyezik a hangsúlyt (HVG, 2005. június 11.).
"Ha nem lennének elhárító mechanizmusaink, szétrobbannánk a feszültségtől. Érdemes végignézni egy napunkat, milyen sokszor éltünk elhárítással. Például folyamatosan racionalizálunk, azaz megmagyarázzuk magunknak, miért történt velünk valamely frusztráló esemény. De mindennapos az úgynevezett eltolás is, amikor a főnökre vagyunk dühösek, mégis otthon, a gyerekkel kiabálunk" - említ hétköznapi példákat Boros. Ám ez a sok energiát felemésztő pszichés folyamat gyakran csak felületes segítség, mert végső soron nem oldja meg a konfliktusokat, csak elodázza a valósággal való szembenézést.
Ráadásul patologikussá is válhat, mint ahogy azt - igaz, csak a portugál - hatóságok a McCann házaspár esetében is feltételezik. De ilyennek tartják a szakemberek az elmebetegség bizonyos fajtáira jellemző úgynevezett hasítást is, melynek során a páciens az őt körülvevő embereket a hozzá való viszonyulásuktól függően kizárólag felmagasztalni vagy gyűlölni tudja, ami egyfajta biztonságérzetet ad a bensőséges személyes kapcsolatoktól irtózók számára - mondja Harmatta János, a Szent István Kórház tündérhegyi pszichoszomatikus és pszichoterápiás osztályának vezetője.
Mindezen tünetek terápiája abból áll, hogy a szakemberek az éretlennek minősített reakcióktól az érettebb elhárító mechanizmusok felé próbálják terelni páciensüket. A személyiség fejlődése, gazdagodása szempontjából egyfajta megrekedésnek tartják például a tagadást és a hasítást, ellentétben a szublimálással, vagyis a feszültségek alkotásban, kreativitásban való levezetésével. "Salvador Dalí kitűnően szublimált: agresszióját, szadizmusát a képein élte ki" - véli Harmatta János, hozzátéve, hogy a tudomány még adós annak feltárásával, mitől függ, melyik elhárítással él valaki. Jelenleg ezt - általánosságban - a temperamentummal, a neveléssel, a szociális tapasztalatokkal próbálják magyarázni.
A pszichológia- és tudománytörténet számon tart olyan esetet is, amikor valaki tudatosan küzdött tudattalan reakcióival. Az 1882-ben elhunyt Charles Darwinról jegyezték fel, hogy a megfigyeléseinek, véleményének ellentmondó tényeket rögtön papírra vetette. Azt tapasztalta ugyanis, hogy ezekről könnyebben feledkezik meg, mint azokról, melyek összhangban állnak az általa vallott elvekkel.
SINDELYES DÓRA
