Nehéz rossz képet csinálni a digitális fényképezőgéppel: a gép mindent megmér, beállít, szóval technikai szempontból szinte lehetetlen elszúrni a fotót, és az esetleges apróbb gikszereket (piros szem, becsillanás stb.) a Photoshop programban vagy más képszerkesztőben könnyen orvosolhatjuk. Van azonban egy hiba, amelyet nem igazán lehet eltüntetni utólagos ügyeskedéssel, és amely meglepően gyakran teszi használhatatlanná az amatőrképeket: a bemozdulásból eredő életlenség. Egyetlen megoldás kínálkozik: meg kell előzni a bajt.

A bemozdulás oka vagy a gyakorlatlanság, vagy a fizika törvényeinek semmibe vétele. Egyrészt a pehelykönnyű kamerák könnyen elmozdulnak az exponáló gomb lenyomásakor, másrészt érvényes az a tapasztalati szabály, hogy kézben tartott fényképezőgéppel akkor tudunk éles felvételt készíteni, ha az alkalmazott zársebesség eléri az objektív fókusztávolságának reciprokát. Ez köznyelvre lefordítva annyit jelent, hogy ha például 150 milliméteres fókusztávolsággal fényképezünk, a záridőnek 1/150 másodpercnek vagy kevesebbnek kell lennie. (A számítást némileg bonyolítja, hogy a 35 milliméteres, „hagyományos” gépnek megfelelő fókusztávolságot kell figyelembe venni, de ezt vagy a korrekciós szorzót a digitális fényképezőgépek gyártói szerencsére megadják.)
Ha a gyengébb fényviszonyok miatt mégis hosszabb expozíciós időt kell használnunk, támasszuk a fényképezőgépet stabil tárgyhoz, például falhoz, vagy használjunk állványt. De mit tehetünk akkor, ha nincs ínyünkre az állvány cipelése, és mégis éles képeket akarunk? A megoldást az optikai képstabilizátor jelenti, amely lehetővé teszi, hogy külön segédeszköz nélkül akár három fokozattal is lassabb záridőket alkalmazzunk a bemozdulás veszélye nélkül.

Az optikai képstabilizátor a kompakt fényképezőgépekben is megjelent

A gyártók kétféle képstabilizáló technológiát fejlesztettek ki: az egyiknél mozgó lencsecsoportot helyeznek el az objektívben (Panasonic, Nikon, Canon), a másiknál a képérzékelő lapka mozog (Sony, Pentax). Az elmozdulást mindkét megoldásnál egy-egy szenzor méri vízszintes, illetve függőleges irányban: egy áramkör feldolgozza az adataikat, és az elmozdulást ellensúlyozó mozgásra utasítja a lencsecsoportot, illetve a képérzékelőt mozgató mechanizmust. A fény útja ezek után úgy módosul, hogy éles kép rajzolódjon az érzékelőre.

A képérzékelőt mozgató megoldás előnye, hogy az objektív cseréjekor is élvezhetjük a képstabilizálás előnyeit, az objektívbe épített képstabilizátor viszont élesebb képet ad. A lényeg, hogy egyik esetben sem valamiféle digitális blöffről van szó (szemben például a digitális zoomolással), hanem valódi, képminőség-javító megoldásról. Ma már az olcsó kompakt masinákban is hozzáférhető ez a technika: ha új digitális fényképezőgépet vásárolunk, olyat válasszunk, amelyikből már nem hiányzik ez a remek szolgáltatás.