© pietisterna.se

Az archetipikus "őrült tudós" sokak szerint az a darmstadti Johann Konrad Dippel (1673-1734) volt, aki a giesseni egyetem tanult teológiát, filozófiát és alkímiát, a ruhafestékipar neki is köszönheti a "Berliner Blau" kékjét. Dippel azonban más jellegű tanulmányokat is folytatott. Élete céljának az alkimista életelixír megtalálást tartotta, laboratóriumi kísérleteiben azonban csak a "Dippel-olajig" jutott el, addig a csontból és állati testnedvekből kikevert szerig, amely egyesek szerint rovarirtónak vagy állatűzőnek volt csak használható. Dippelről sokan azt pletykálták, gyakran ásott ki holttesteket a helyi temetőből és azok lelkeit próbálta meg "átvinni" az egyik testből a másikba. A tudós Frankenstein kastélyában élt és dolgozott, így több kultúrtörténész úgy véli, ő szolgált Mary Shelley klasszikus horror-történetének alapjául.

Giovanni Aldini

Giovanni Aldini (1762-1834) nemcsak a világítótornyok kivilágításának módszerével foglalkozott, hanem azzal is, miként lehet galvanizálni az emberi és állati testeket egyaránt - mindössze nagybátyja, Luigi Aldini kutatásait folytatta, hiszen ő volt az, aki rájött, az elektromosság hatására megmozdul a levágott békaláb. Giovanni 1803 januárjában végezte el hírhedett kísérletét, amely során még friss holttestekbe vezetett elektromosságot. Ennek hatására egy pillanatra a holttestek "életre keltek": testük megremegett, arcuk grimaszokba torzult, még végtagjaik is megmozdultak: a nézők legnagyobb rémületére. Aldini volt az első kutató, aki elektrosokkot használt az idegi panaszok kezelésére - a metódust még a mai napig is használjuk. Hasonló kísérleteket folytatott Gabriel Beaurieux is, aki egy Languille nevű elítélt guillotine-nal levágott fejét vizsgálta meg közvetlenül a lefejezés után: megfigyelte, hogy a szemhéjak és az ajkak még remegnek maguktól 5-6 másodpercig, illetve amikor a fejet nevén szólította, a szemek kinyíltak és fókuszáltak az előttük álló személyre. Beaurieux ezt kétszer tudta megismételni, harmadjára a fej már nem reagált semmilyen külső ingerre.

Robert E. Cornish kaliforniai biológus 1934-ben gondolta azt, képes újjáéleszteni döglött állatokat. Miután Lazarusnak nevezett kutyáit megfojtotta laboratóriumában, sóoldatot, oxigént és adrenalint fecskendezett beléjük. A kísérletek során sikerült életrekelteni Lazarus IV és Lazarus V nevű kutyáit, bár azok sosem jöttek teljesen rendbe: majd mindezt az 1935-ös Life Returns című filmben el is játszotta, a film ugyanis saját, sok ember által megkérdőjelezett kísérleteiről szólt.

Számos meglepő kísérletet végeztek orosz kutatók a huszadik században laboratóriumi kutyákkal. Szergej Sz. Brjukonyenko (1890-1960) neve legtöbbször a nyitott szívműtétek elterjesztésével kapcsolatban hangzik el, nevéhez fűződik azonban egy úgynevezett autojektor nevű primitív mesterséges szív-tüdő szerkezet is. A harmincas évek második felében Brjukonyenko levágott kutyafejeket illesztett az autojektorhoz. A dokumentációk szerint a kutyafej életbenmaradt: képes volt enni és inni is, bár az összes elfogyasztott étel és ital egyszerűen kicsorgott a nyelőcsövén. A dokumentációk ellenére sokan még ma is úgy vélik: ügyesen összeállított megtévesztő propaganda-anyagról van szó.

Hasonlóan meglepő, videóra vett anyag őrzi meg Vlagyimir Demikov (1916-1998) nevét is az utókor számára. Demikov a szervátültetések területén ért el jelentős eredményeket, de legjobban valószínűleg kétfejű kutyáira fogunk emlékezni. Demikov ugyanis egy kutya fejét és mellső lábait ültette át egy másik kutya testére: mindkét kutyafej tudatában volt környezetének, reagáltak az ingerekre és jó étvággyal ettek is. Demikov húsz ilyen kétfejű kutyát "hozott a világra", de a szervkilökődés miatt egyik példány sem élt többet egy hónapnál. Hasonló kutatást végzett az amerikai Robert White is, aki a szovjet kutyaprogramot követően majmokkal kezdett el kísérletezni: ő egy majom fejét ültette át egy másik testére. Az idegsérüléseket azonban nem volt képes orvosolni, így a majmok nyaktól lefelé teljesen lebénultak, így kénytelen volt elaltatni a kétfejű lényt.