A könyvtár fennállásának legjelentősebb beszerzését egy neve elhallgatását kérő nagyvonalú mecénás finanszírozta. A 3700 kéziratos oldalból álló gyűjtemény legfőbb darabja Casanova Életem története című munkája, amely a 18. század társadalmának egyik alapvető forrásmunkája.

A francia kulturális örökség részének tekintett hatalmas művet Giovanni Giacomo Casanova de Seingault (1725-1798) franciául írta, az emlékiratokban szereplő kalandjaiban a szabadgondolkodó megrázó vallomással és életszerűen festi le saját korát - hangsúlyozta a BNF.

A saját szórakoztatására írt, s eredetileg nem kiadásra szánt emlékirataiban Casanova elragadó, bár kalandjait tekintve nem különösebben megbízható történetekben számolt be csábításairól. (Állítása szerint 122 nővel volt szerelmi kapcsolata, de ezt fenntartásokkal kell kezelni.) Ugyanakkor műve kordokumentum, gazdag körképet fest Európa szokásairól, a társasági életről, pontosan és szórakoztatóan ír másokról.

Casanova sokarcú személyiség volt: egyházi karrierje nőügyei és botrányos magaviselete miatt gyors véget ért, ezután volt zsoldoskatona, bíborosi titkár, lantos és csodadoktor. 1750-ben Lyonban szabadkőműves lett, majd Európa nagyvárosaiban nemesek és polgárok, írók és művészek között forgolódott, járt Magyarországon is. 1755-ben visszatért Velencébe, ahol gátlástalan örömhajhászása és adósságai szemet szúrtak a hatóságoknak. Elbeszéléseiben hol pénzügyi szakemberként, hol diplomataként, hol pedig börtönből menekülve tűnik fel, de említést tesz Európa királyi udvarairól és kora legjelentősebb gondolkodóinál tett látogatásairól is. 

Hátrahagyott életműve is ilyen változatos: írt verseket, pamfleteket, történeti munkákat és matematikai értekezéseket, színműveket, fantasztikus regényt, sőt lefordította az Iliászt is.

Casanova 1780-tól írt visszaemlékezéseket, de az Életem története című munkájához csak 1789-ben fogott hozzá. Halála előtt unokaöccsére bízta az értékes dokumentumot, amelynek sorsa regényességben vetekszik a szerző valóságos kalandjaival.

A család némi pénzért 1821-ben a lipcsei Brockhaus kiadónak adta át a kéziratot, amely azt egy páncélszekrénybe zárta el. Előbb egy németre fordított változat jelent meg, amelyet később visszafordítottak franciára. A hiteles szöveget először csak 1960-ban közölték.

Az eredeti kézirat csodával határos módon épségben megmaradt egy lipcsei pincében a várost a második világháborúban ért bombázások alatt. A kiadó egyik családtagja a háború után az Egyesült Államokba magával vitte a művet, tőle vásárolta meg most a Francia Nemzeti Könyvtár.