„Egy görnyedt, járni is alig bíró harmincéves nő jött be hozzám, a problémáiról kezdett beszélni. Szinte közbe se tudtam kérdezni, de nem is akartam megzavarni.” Az analízis jól sikerült: a majdhogynem mozgásképtelen nő, akinek súlyos emésztési problémái is voltak, néhány hónap múlva kezdett javulást mutatni, és ma már a New York-i maratont is lefutja.

Aki mindezt elmesélte, Paul Lacaze egy montpellier-i magánpszichiáter, az alternatív frankofón szakmai szervezet, az Alfapsy elnöke nem valamiféle csodatévőnek hirdette magát, hanem orvosként évtizedek óta elemzi a saját tevékenységét, saját hibáit is. Mint azt a Budapesten, a Francia Intézetben megrendezett Európai Pszichiátriai és Pszichoanalitikai Találkozón elmondta, a magánpszichiáterek felelőssége óriási, hiszen az igazi emberi értékek őrzői a modern világban. 

Nemcsak sikerek...

Lacaze nemcsak a sikereiről beszélt, hanem a kudarcokról is. Egy lelki problémákkal küszködő asszony kereste fel pályája elején; ekkor ő még fontosabbnak tartotta az egyetemen tanultakat, és pontosan besorolta a nő szimptómáit a megadott kategóriarendszerbe, a kiállított „bizonyítvány” azonban a nőt mély depresszióba taszította. Ennek oka az volt, hogy a páciens „papírt” kapott arról, hogy „beteg”. Mindezek után Lacaze immár nem a saját véleményét akarta ráerőltetni a páciensekre, hanem inkább őket hagyta érvényesülni a kezelés során. Így gyógyította meg szinte önmagát a saját kérdéseire válaszoló maratonfutó, de egy nehezen induló „családi történet” is ezért vett meglepő fordulatot.

Fóbia - de melyiktől?

Egy alkalommal egy fiatal lány jött hozzá, aki különböző fóbiákkal küzdött. Irtózott bizonyos állatoktól és más dolgoktól is. Kezelése évekig tartott, majd amikor már úgy érezte, sikerrel túljutott a nehézségeken, megjelent Lacaze-nál egy másik lány, az előző testvére. Neki is fóbiái voltak, mint a nővérének. Ez már felkeltette a család iránt az orvos érdeklődését, és hamarosan feltűnt egy harmadik személy is: az anya. Szürke titkárnő volt, húsz éve dolgozott egy cégnél, ahol szinte mindentől irtózott: kutyáktól, piszoktól, bacillusoktól. A pszichiáter szerint szinte begubózott - védekezésképpen - a fóbiáiba, és az egész életét gyakorlatilag e fóbiák határozták meg. A három személy kezelése évtizedekre nyúlt, ma viszont már az anya titkárnőből vállalatigazgató lett, szupermarketeket irányít, a bioélelmiszerek egyik elismert szakértője lett. Mindez annak köszönhető, hogy sikerült a fóbiák lelki gyökeréig eljutnia, és mindeközben az „irtózás” hasznos irányba terelődött. A különböző dolgoktól való félelme közben ugyanis az anya sok, rendkívül fontos ismeretre is szert tett, amit ma a bioélelmiszerek forgalmazásakor hasznosít.

Egy magyar példa

Persze az ilyen sikertörténetek ritkák és inkább figyelemfelhívásra alkalmasak. A súlyosabb pszichotikus tünetek teljes gyógyulása kevésbé valószínű, de ezeknek az esetekben is komoly javulás érhető el. Akárcsak a montpellier-i orvos, a pár éve bezárt Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet (OPNI) specialistája, Danics Zoltán is foglalkozik családokkal. Ő családterápiára szakosodott: olyan páciensek kezelésére, akiket igyekszik megkímélni attól, hogy kórházba kerüljenek mentális, lelki problémáik miatt, és akik rokonaikkal együtt élnek. Ilyenkor Danics szerint rendkívül fontos a stigmatizáció (megbélyegzés) elkerülése, a stressztől való kímélés és a segítőkészséggel párosult, következetes bánásmód. A szakorvos eredményei látványosak: nyolc olyan betegénél, akikhez korábban rendszeresen mentőket, tűzoltókat kellett hívni, azután pedig kórházba kellett őket szállítani, az elmúlt tíz évben egyszer sem volt szükség külső beavatkozásra, a rokonok segítségével sikerült a pácienseket otthonukban olyan életvitelre rászoktatni, amivel a többiek is együtt tudnak élni.

A nagymamát nyugodtan fenyegethette, de nem mosogatott el

Danics emlékeztetett arra, hogy mindez hosszas folyamat eredménye. A súlyosabb pszichotikus esetekben a páciensek hozzátartozói kezdetben együttműködőek (hiszen úgy gondolják, hogy a „beteget” kell gyógyítani, nem őket), később azonban, amikor a terápia aktív részeseivé válnak, nehezebb megtalálni az utat hozzájuk. Danics szerint a következetesség és az értékrend, a megfelelő súlyozás nagyon fontos: volt olyan család, ahol a beteget hagyták, hogy a nagymama megölésével fenyegetőzzön, de azt már nem tűrték, és veszekedni kezdtek vele, ha nem mosogatott el maga után.

Stiller Ákos

Egy másik családban a pszichiátriai kezelés alatt álló pácienssel akár verekedésig fajult a vita, ha az ágyban – nem elalváskor, hanem akár csak nap közben is – dohányzott. Az azonban nem váltott ki ilyen konfliktust, ha a kezelt személy késsel fenyegette a családtagokat. A családterápia éppen ezért kulcsfontosságú, hogy a pácienseket megfelelő életritmusban, bizonyos szigorúbb szabályok és tiltások – hogy veszélyt ne okozzanak - között éljenek, de mindennapi tevékenységüket mégse korlátozzák a szükségesnél jobban. 

A művészetterápia előnyei

Danicshoz hasonlóan a bezárt OPNI után új helyen kénytelen dolgozni két művészetterápiával foglalkozó magyar szakember: a „Tündérhegyen” vagyis Budakeszin, az Országos Orvosi Rehabilitációs Intézetben, azon belül is a pszichoszomatikus és pszichoterápiás rehabilitációs osztályon tevékenykednek jelenleg. Itt folytatják azt a munkát, amit valaha a Lipótmezőn kezdtek el, és amellyel a pszichiátriai betegek társadalomba való visszaintegrálásán dolgoznak. Bocz Bea és Bulik Csilla nem feltétlenül a gyógyulást hangsúlyozta, hanem azt, hogy a páciensek állapotának javítása, a tünetek visszahúzódása is nagy eredménynek tekinthető. Azt is fontosnak tartották, hogy a rajzolással, festéssel a bennük lévő szorongást, feszültséget adhatják ki a páciensek, és ezzel élhetőbbé válik az életük. Rajzokon mutatták be, hogy a terápia kezdetén feltűnt komor témák miként válnak idővel vidámabbá, sőt a betegek egy részénél egy idő után már az önirónia jelei is megmutatkoznak. A betegek nemcsak a szorongásukat vezetik le: sikerélményhez, elismeréshez is jutnak a festéssel.

A művészetterápia a mostani kongresszus egyik legfőbb témája volt: kiállítás nyílt a különböző országokban – így Franciaországban, Magyarországon és Romániában – működő terápiás intézmények, csoportok munkáiból a kongresszussal párhuzamosan a budapesti Francia Intézetben és a Román Kulturális Intézetben is. A Francia Intézetben látható például a magyar Merényi Gusztáv Kórházban zajló foglalkozások eredménye, de például a franciaországi Pierrefeu-du-Var pszichiátriai intézetében készült alkotások és egy Kolozsvár melletti erdélyi intézményben született művek is.

Végtelen folyamat?

A Dél-Franciaországból érkezett Carla van der Werf arról tartott előadást, hogy a művészetterápia vajon egy rövid ideig tartó folyamat vagy pedig egy végtelen, befejezhetetlen cselekvéssorozat. Van der Werf szerint a pszichoterápia kiegészítője (lehet) a művészetterápia, ami fontos a társadalmi visszaintegráció szempontjából a páciensek számára. Az előadó tulajdonképpen nem válaszolta meg a kérdését, de három példát is bemutatott arra, hogy a páciensek művészeti tevékenysége gyakorlatilag folyamatossá válhat, és az életük részévé válik. Vagyis az alkotásokat később már nem azért hozzák létre, mert érzik, hogy ez a gyógyulásukhoz járul hozzá, hanem azért, mert magától értetődő számukra e cselekvés. Említett egy példát, amikor az egyik páciense immár maga is tart kurzusokat; miután egykor zongorista volt, ma festészettel foglalkozik. Egy másik példa egy eleve képzőművészeti képzésben részesült páciens történetét mutatta be: ő is oktat ma már másokat, és nemcsak saját magán, a többieken is segít a szobrászat tanításával.