Antoine Lavoisier 1743. augusztus 26-án született Párizsban. Jómódú család sarjaként kiváló nevelést kapott. Apja példája nyomán jogásznak készült, rövid ideig praktizált is, de igazából a természettudomány vonzotta. Első jelentős eredményeként 1764-ben az ásványi gipsz pontos összetételét állapította meg, majd négy évvel később megcáfolta azt az ógörögöktől eredő tételt, mely szerint a vízből hosszas forralással földet lehet desztillálni. Száz napon keresztül forralt vizet egy vízgőzt kondenzáló, légmentesen lezárt edényben, de a víz mennyisége nem változott, a képződött lerakódás pedig megfelelt a hőség hatására az edény anyagából kivált fém súlyának.

Ekkoriban már a közvilágítás és ebből következően az égés kérdése izgatta. Az égés jelenségét akkoriban a rejtélyes flogisztonnak tulajdonították, amely a teória szerint minden éghető anyagban megtalálható, és az égéskor távozik, de az elmélet számos kérdésre – például az égéstermék tömegének növekedésére – nem adott kielégítő magyarázatot. A laboratóriumában rendkívül pontos mérésre képes Lavoisier ként és foszfort égetett el, és azt tapasztalta, hogy a keletkezett égéstermék nehezebb, azaz az anyag a levegő egy részével egyesült. Amikor a kísérletet zárt edényben ónnal és ólommal is megismételte, az anyag felületén bevonat képződött, amely nehezebb volt, mint a fém, s mivel a lezárt tartály súlya változatlan maradt, csak a levegő veszíthetett súlyából, amit az is igazolt, hogy az edény felnyitásakor levegő áramlott be, azaz odabent részleges vákuum keletkezett.

Antoine Lavoisier a levegővel kapcsolatos felfedezéseiről magyaráz feleségének

Wellcome Collection

Levegőt!

Azt is megállapította, hogy az oxidálódó fém a levegő mintegy ötödét nyelte el, amiből arra következtetett, hogy az elnyelt gáz az angol John Priestley által már leírt "különlegesen tiszta levegő" lehet. E gázt oxigénnek, "savképzőnek" nevezte el, mert úgy vélte, hogy a savak e gáz és egyes nem fémes anyagok egyesülésével képződnek. A levegő égésben részt nem vevő részét, a nitrogént azótnak (görögül élettelen) nevezte el. Megfigyelte, hogy az oxigénben tovább élnek a madarak, s e gáz szénnel egyesülve, "megkötött levegőt", szén-dioxidot hoz létre. Az oxigén azonosításával a flogisztonelmélet megdőlt, kiderült, hogy az égésnél nem flogiszton szabadul fel, hanem az égő anyag a levegő egy részével egyesül, és tömege megnő. Tudóstársai többségét sikerült is meggyőznie, de az angol Cavendish és Priestley életük végéig kitartottak a flogiszton feltételezése mellett.

Lavoisier bebizonyította, hogy a kísérletek során anyag nem keletkezett, nem is veszett el, összmennyisége ugyanakkora maradt, s ezzel megfogalmazta az anyagmegmaradás törvényét.

Cavendishtől függetlenül ő is megállapította, hogy a víz vegyület, amely hidrogénből és oxigénből áll (a hidrogén nevét is ő javasolta), a víz összetételének vizsgálatával pedig megalapozta a kvantitatív kémiát. A sors fintora, hogy igazi becsvágya, egy új elem felfedezése, nem vált valóra.

Klasszikus műve, A kémia kézikönyve, 1789-ben jelent meg. Ebben egyszerű anyagoknak nevezte a tovább nem bontható anyagokat, innen ered az elem mai fogalma, leírta az anyagmegmaradás törvényét, s megalapozta a kémia fogalomrendszerét. Ezt követően a fiatal Laplace társaságában hőtani kísérletekbe kezdtek, s megállapították, hogy a lélegzés a szén égéséhez hasonló oxidáció. Egy jégkaloriméter segítségével összevetették az égést az állati lélegzéssel, s a felszabaduló hő és szén-dioxid mennyiségét vizsgálva igazolták, hogy a lélegzés az égés egyik formája. E készülékkel több anyag fajhőjét határozták meg, és a hőtágulási együtthatókat is ők kezdték mérni.

Lavoisier a felvilágosodás gyermekeként számtalan közhasznú kérdéssel foglalkozott, egyebek között tökéletesítette a világítótornyok működését, nagy mennyiségben állított elő salétromot, az állami lőpor-bizottság vezetőjeként megnövelte a lőporgyártást, birtokán mintafarmot rendezett be. Kísérleteihez óriási összegekre volt szüksége, ezért a mindenki által gyűlölt, de hatalmas jövedelemre szert tevő adóbérlők egyike lett. A vesztét okozó másik hibát azzal követte el, hogy az akadémia tagjaként 1780-ban hevesen ellenezte a magát tudósnak érző újságíró, Jean-Paul Marat felvételét a testület tagjai közé, akit ezzel halálos ellenségévé tett.

Az 1789-ben kezdődött francia forradalom után a párizsi községtanács tagja lett, 1790-ben a méterrendszert kidolgozó bizottság titkáraként ténykedett. A királyság megdöntése után helyzete adóbérlőként egyre nehezebbé vált, s a néptribunná előlépett Marat is folyamatosan támadta lapjában. Előbb csak laboratóriumától tiltották el, majd letartóztatták, védekezését, hogy ő tudós és nem adóbérlő, azzal a hírhedt mondattal söpörték le: "A Köztársaságnak nincs szüksége tudósokra!"

Egynapos tárgyalása 1794. május 8-án az igazságszolgáltatás megcsúfolása volt, délben "a nép ellenségeként" halálra ítélték, és még aznap délután lefejezték, testét tömegsírba hajították. 1795-ben rehabilitálták, de ahogy barátja, a jeles tudós Lagrange mondta:

"Egy pillanat elég volt ahhoz, hogy lefejezzék, de száz év sem lesz elegendő ahhoz, hogy hozzá hasonló elme szülessen."

Ha máskor is tudni szeretne hasonló dolgokról, lájkolja a HVG Tech rovatának tudományos eredményeket is bemutató Facebook-oldalát.