Az E14–MSZP összeborulással már tavaszi széltől áradt Dunát lehetne rekeszteni, de e mozzanat igencsak figyelemre méltó: „Szanyi Tibor annyit mondott a választmányi ülésre érkezvén, hogy a miniszterelnök-jelöltség ugyan nem baráti kérdés, de Bajnai barátként érkezik, sőt itt mindannyian barátok vagyunk. Majd a kapu előtt visszafordulva még hozzátette: és elvtársak is.”

Elvtársak, érted.

Az emlékezetpolitika, tudjuk, kényes jószág – pláne mifelénk, ahol a huszadik századot meg sem rágtuk, nemhogy valamennyire megemészthettük volna. (Sokak szerint sok társadalmi nyavalyánk oka éppen ez.) Kétségtelen, hogy Szanyi kapitány nem más, mint az elmúlt kettő előtti nyolc előtti tizenkettő előtti negyven év megtestesült hordaléka, nem szégyelli a bolsevik örökséget maga sem, sőt, büszkén „tartja a vörös zászlót” (az egész „demokratikus ellenzék” fölé). 

Van ilyen. Egyesek valahogy nem értesültek a közmegegyezésről, miszerint a proletárdiktatúra éltetői éppúgy részt vettek „önkényuralmi rendszer fenntartásában” (by Magyar Tudományos Akadémia), mint akik fasiszta típusú diktatúrákat üzemeltettek. Elvileg tehát minimum akkora ciki, ha valaki kedélyesen elvtársazik, mint ha karlendítve testvérezne. 

Persze lehet, mindent lehet. Bajnai majd eldönti, akar-e elvtárs maradni, vagy megkéri diszkréten Szanyit, hogy a kedves mamáját égesse baromságokkal legközelebb. (Pláne, hogy az exminiszterelnök sok mindennel illethető, de kommunista allűrökkel történetesen nem.)

Ja, és úgy általában: ha az ún. baloldal továbbra is szeretne önérzeteskedni az ő lépten-nyomon való lekomcsizása miatt, esetleg megfontolhatná, hogy az igazi, virtigli vörösöket nem kéne-e politikai értékükön kezelnie. (Elküldeni a fenébe, magyarán.)