De miért csak trafikok? Miért áll meg a nemzeti ügyek kormánya fél-, vagy inkább harmad úton? A dohányzás rossz – tényleg az, én is állandó, de egyenlőtlen küzdelmet folytatok a leszokásért. Tehát minél kevesebb helyen lehet cigarettához jutni, annál jobb. Ha viszont csak néhány, államilag kijelölt kereskedő előjoga lehet a dohányüzlet, és az ezzel járó extraprofit, akkor az természetesen magyar családi vállalkozó legyen, ne pedig bizonytalan hátterű külföldi. Egyetértek. És a nemzeten pillanatnyilag uralkodó jobboldal szerint, ki más lehetne magyarabb és vállalkozóbb, mint a helyi pártalapszervezetek prominenseinek közvetlen közeléből (barátok, rokonok, üzletfelek) származó kereskedők. (Senki ne hagyja magát megtéveszteni, miszerint a nyertes pályázók jelentős része pont annyit ért a trafikokhoz és úgy általában a kereskedelemhez, mint Simicska Lajos a kecskefejéshez.)

De a saját békaperspektívájukból valóban igazuk van a döntnököknek. Hiszen mi a cél? Kevesebb helyen lehessen cigarettát venni úgy, hogy azért az ország minden pontján hozzáférhető legyen, és annyi ember kapja meg a koncessziót, amennyi tisztességgel meg is tud belőle élni. Éppen, mint az állami termőföldek esetében. Mindenképp korlátozott számban lehet hozzáférni, úgyis ki lesz aknázva, akkor meg mivel lenne jobb társadalmilag, ha nem épp a fideszesek kapnák? Ha úgyis csak egyvalaki gazdagodhat belőle, miért erkölcstelen, ha a mi fiunk az? És ez a logika minden cinizmusa ellenére voltaképp igaz is. Pontosan így vezették le egyébként a spontán privatizáció nyertesei is, hogy miért hasznos társadalmilag, ha az összes bolsevik téeszelnök nagygazda, az üzemben illetékes elvtárs meg főrészvényes lesz. Szóval ez voltaképpen nekünk, az országnak volt jó. Folyton. Eddig rendben is volnánk, pusztán gazdasági szempontból. Node.

Tudok én a dohánynál még veszélyesebb, még inkább szabályozásra szoruló termékkört. Az alkohol lényegesen több kárt okoz ugyanis a magyar társadalomban, mint a cigaretta. Visszaszorítása – különösen tekintettel a nemzetközi alkohollistákon elfoglalt előkelő helyünkre – égetőbb kérdés, mint a dohányé. A többi árutól való elkülönítése, és szigorú hatósági engedélyhez kötött árusítása még a gazdaságilag híresen szabadelvű Egyesült Államokban is ismert (liquor store). Meg kell nézni tehát a fiatal konzervatív szakértőknek a Századvégnél, miként reagálnak a népszerűségi görbék a trafikbotrányra, és ha nem nagy a baj (és miért is lenne? Majd Bayer és Borókai urak, és Seszták asszony úgyis megmagyarázzák, hogy nekünk ez most voltaképpen megint jó), következő körben jöhet a nemzeti italboltok koncessziója. A pályáztatási logikán, mint jól bevált rendszeren, szinte bűn volna változtatni. Mivel azonban a jól felfogott közérdekért folytatott harcban a cigaretta- és alkoholpiac elzárásával a vidéki vegyeskereskedések három lábából a kettő (sajnos) fontosabbat kirúgja a NER, a tömeges boltbezárások miatt az ország bizonyos, szegényebb térségeiben nemcsak homoki hétemberest, meg kapadohányt sem lehet majd kapni, de üzlet hiányában zsírt meg kenyeret sem. (Még Erzsébetre se.) Aggodalomra persze akkor sem lesz ok, hiszen valamely államtitkár megint legény lesz a gáton, és haladéktalanul állami kisbolt-alapítási projektet szervez. Neve, legyen mondjuk: „Lenke néni terv”. Bármi nemű akadékoskodás itt maga volna a nemzetárulás, hiszen a legmegátalkodottabb piacfetisisztáknak is be kell látniuk, hogy a magyar emberek nem maradhatnak bolt nélkül. Mivel pedig a piac szemmel láthatóan képtelen lesz kezelni a problémát, ezért egy megoldás marad: kamatmentes jegybanki hitel, vissza nem térítendő költségvetési támogatás, adómentesség, és egyéb állami szubvenciók új boltok alapításához, a korábbról már ismert és bizonyítottan hatékony pályáztatási rendszer segítségével. Esetleg, ha ne adj’ isten a korábbi nyertesek újból pályáznának, az ital- és dohánykereskedelem itt már összevonható volna az újonnan megnyitandó élelmiszerboltokkal. Ezek persze csak a kezdeti, bizonytalan lépések a szebb és közös nemzeti jövő felé. A becsületes termelő munkára, és átlátható szabályozásra épülő rendszerben, az újonnan felvirágzó nemzeti burzsoázia nem ismer majd korlátokat. Amint a mellékelt ábra mutatja, már most se nagyon.

És előre szólok: jobb, ha Brüsszel meg sem kísérli majd beleütni szabadpiaci szagokhoz szokott, kényes orrát a magyarok dolgába. A külföldi megmondásból Moszkva egyszer már elég volt. Nem ezért ráztuk le magunkról a kommunizmust, a saját polgárait gátlástalanul kizsákmányoló állam igáját.