A leszállást követően éles fényekhez szokott szemem sehogy sem tudott megbarátkozni a bécsi esőfelhőkkel. Orromban Fekete-Afrika illataival és sejtjeimben eltárolt napsütéssel durcásan érdeklődni akartam, hogy ez az időjárás tulajdonképpen micsoda. Azután még sokkal hidegebb lett.

Belenéztem a fészbukba. Itt még mindig ugyanaz. Fölavatták a kertvégi stadiont, odarendelve a fél magyar elitet. A legelvakultabbak próbálják kimagyarázni a Tüzép-historizálós, bazseválós, oligarchás megaláztatásukat. A másik szekta meg saját sértettségébe kergülve átkozódik, fortyog, és esküdözik, hogy mostaztánmárténylegmegmutatja. Uncsi.

Kátainak volt igaza, aki hagyta az egészet, és elment szervezőnek a Szimplába. Pedig legalább annyira politikabuzi, mint én. Sőt, ő még Kóka János kabinetfőnöke is volt, de ha most ehhez medencés házat képzelnek a Rózsadombon, tévednek. Külső-erzsébetvárosi lakás (Török Zsolt kedvéért: ez kívül esik a Nagykörúton), konszolidált házasélet, két szép gyerek. És ami igaz, a szimplás meló sem üt el a korábbi, politikai tevékenységtől: ifjúsági ügyek és folytonos szervezkedés – amin jó sokat szoktunk vitázni, mert az ilyen női kvótás hülyülésekkel engem ki lehet kergetni a világból. Különben is vicces, de mindig az ellenkező „oldalra” keveredünk, annak ellenére, hogy a dolgok többségében egyezik a véleményünk. Főleg, ha a környezetünkről van szó, erről a romkocsmás, közösségi helyes, városi vidékről, amelyen a politika – lássuk be – csak rontani tud, de amikor hagyják az itt tevékenykedőket, akkor minden noszogatás nélkül megszervezik magukat. Kátai például nemrég posztolta ki a Kazinczy utcai „Madarak és Fák napjára” szóló meghívót: május 10. szuper nap lesz! Most sok hely együtt mutatja meg, milyen a jó kis sétautca kavalkáddal. Szmájli.

Május 10. szuper nap lesz. Kátai Gábor már nem éri meg. Vagy nem érte meg, vagy hogy is kell az időt egyeztetni.

Hogy kell az időt egyeztetni?

Amikor a gép Mombasában fölemelkedett, egy budapesti kórházban meghalt a Kátai. Ő sem volt még harminckilenc – egyidősek vagyunk, vagy voltunk, vagy hogy is kell ezt mondani. Nyáron még együtt mérgeskedtünk a trafiktörvényen (mérgeskedni – ez az ő kifejezése, megbocsátóan, de lenézően emlegette az összes negatív indulatot, a düh nagyon távol állt tőle; víg kedélyű, nagydarab, másnak szándékosan nem ártó ember volt, és az élet menetrendszerűen a víg kedélyű, nagydarab, másnak szándékosan nem ártó emberekkel baszik ki), én pedig mérgeskedtem tovább, míg ő elkezdett egy másik küzdelmet.

Azt írta, hogy fáj neki a beszéd, inkább írásban, ha lehet. Levelekben számolt be állapotáról, és korholta ismerőseit: menjenek szűrésre. „Nemnekemtanulszmagadnaktanulsz” – zsörtölődött. Egyébként maradt vidámnak, egy percre sem adta föl. Betegségéről blogot vezetett, de az csak néhány bejegyzést ért meg. Kilenc hónap alatt – pont annyi idő, amíg egy gyermek megszületik – a jókedvű, megtermett, makkegészséges embert elvitte a rák. Egyik utolsó Facebook-posztjában azon örvendezett, hogy egyedül tudott kerekes székezni, és egyedül szállt ki abból; „Sza-bad-ság! Csak ez számít, minden oda vezet, minden oda törekszik. Utolsó leheletig: SZABADSÁG!” – fűzte hozzá.

Hát, nem tudom, ő most már biztos szabad, de ha a két kisgyerekre gondolok, talán jobb itt egy darabig rabnak maradni. Eh. Szia, Gábor.