„Mér’, te befogadnál egy menekültcsaládot?”

Ez a típusválasz a kormány gyűlöletkampányát kritizáló véleményekre. Nos, akkor feleljünk: nem, nem fogadnék be, de az a helyzet, hogy a Tisztelt Hozzászólót sem fogadnám be, se családostul, se anélkül. Nem az én dolgom ugyanis. Amennyiben a Kedves Kommentelő az utcára kerülne, úgy nem egy tetszőlegesen kiválasztott családnál szállásolnák el, hanem a magyar állam erre fönntartott intézményrendszere próbálna meg gondoskodni róla – már ha addig teljesen le nem építik.

És igen, azt viszont szeretném, ha a magyar állam nagyobb szerepet vállalna a világ akut problémáinak megoldásában, ha többet költene a bajbajutottakra – csak úgy emberségből, mondjuk a sokadik presztízsberuházás vagy államosítás helyett.

Más.

Miután az elmúlt két napban ismét sikerült szintet lépni a diplomáciai tahóság terén, szinte azonnal kiderült az is, hogy megint a semmiért. A magyar kormány egy nap elteltével visszakozott a dölyfösen bejelentett elhatározásából, abból hogy nem hajlandó fogadni azokat, akiket ide visszatoloncolnának, még azon az áron sem, ha ezzel szabályt szeg, illetve dehogy szeg szabályt, mindent betart, semmit sem úgy kell érteni. Vagyis l’art pour l’art, csupán az élvezet kedvéért kérkedtek egyet a jó érzés teljes hiányával.

Ahogy ezt a kormány önkéntes és hivatásos propagátorai is teszik. Miközben újságokban, blogokon, közösségi oldalakon küzdenek a liberális hipszterekkel (a múlt héten állítólag láttak egy liberálist a Nagykörúton kívül, de kiderült, hogy gazdasági bevándorló, és eltévedt, de már megy is tovább, vagy ha az nem sikerül, akkor inkább vissza – bárhová), tét nélkül, öncélúan csillogtatják bunkóságukat. Nincs itt se menekült, se liberális, se kultúra, amelyet tiszteletben kéne tartani, a törvényekről meg ne is beszéljünk.

És most filmajánlónk következik.

A magyar mozikban „Amikor a farok csóválja…” címen futott az a könnyed hollywoodi vígjáték, amelyet a Lewinsky-botrány évében mutattak be az Egyesült Államokban. A Robert De Niro és Dustin Hoffman főszereplésével készült alkotás a következőkről szól. (Szpojlerezés jön.) Az amerikai elnököt a választási kampány közepén egy cserkészlány szexuális zaklatással vádolja, mire a főtanácsadó (De Niro) azt találja ki, hogy sürgősen indítsanak háborút Albánia ellen, de csak úgy látszólag. A feladattal megkeresik a nagyhírű producert (Dustin Hoffman), aki olyan virtuális krízishelyzetet varázsol, hogy egész Amerika a képernyőkre tapad, a CIA pedig gyanút fog és nyomozni kezd. (Magyarországon ez a részlet számítana hihetetlennek.) Ennek ellenére a terv fényesen sikerül, a figyelmet elterelik a szexbotrányról, az elnököt újraválasztják, a film mégis szomorú véget ér. A producert el kell hallgattatni, mivel hiúsága nem viseli el, hogy a babérokat kampánymenedzsereknek álcázott seggfejek (a magyar sajtóban ők a „forrásaink szerint” fordulat alatt szoktak szerepelni) aratják le. Nem tudom, hogy a filmet hányszor vetítették le a Fidesz-vezérkarnak, de végül kedvet kaptak a megrendezéséhez, a baj az, hogy kötelező nézni. Ugyanis én a közönségnek – amelynek bármit el lehet adni, amelyik szentül hiszi, hogy egy határozott, kompetens, jövőbe látó és előremutató vezető áll az ország élén – másik filmet javasolnék. Illetve filmszereplőt, őt, ni:

Sajnos az MTVA nem teszi lehetővé, hogy a filmrészletet megmutassam, de ő Torzonborz, a nagykirály a Süsü, a sárkányból. Egy hepciáskodó tökmag, akit csupa gennyalak vesz körül, mindenki utálja, ám elterjedt nézet szerint a világ leghatalmasabb uralkodója. Mellékkörülmény, de a nézet elterjedésének helye megegyezik a királyi palotával.

Szóval Torzonborz, a nagy király leigázta Albániát, megálljt parancsolt a menekültáradatnak, közben kiosztott néhány kokit és sallert, meg hatástalanította a búzabombát. Nagyjából így lehetne összefoglalni a mögöttünk hagyott hetek történéseit, ám az ember mégsem képes a helyén kezelni ezt az egészet. Én is írtam egy cikket a HVG ma megjelenő számába a menekültkérdésről, meg persze a magyar kormány viselt dolgairól, megemlékezve ennek az őrületnek az egyetlen pozitív vonásáról, amely viszont nemhogy mély elégedettséggel tölt el, de kifejezetten elégtételt jelent.