Hóman Bálint "álmában sem gondolta volna, hogy 1944-ben mi fog történni a magyarországi zsidóság nagy részével" – írja Ujváry Gábor kolléga a Veritastól, és kifejti, hogy Hóman életművét, személyét nem szabad pusztán antiszemitizmusa felől közelíteni.

Ujváry Hómant kedélyes, adomázgató szalon-antiszemitaként ábrázolná, aki direkte meglepődött, kérem, mikor megvalósult, amiről ő oly sokat beszélt, amiről törvényjavaslatokat nyújtott be és szavazott meg – a zsidók teljes jogfosztása, deportálása, majd tömeges lemészárlása.

Ujváry szerint Hóman más aspektusaira kell figyelni. Hiszen, úgymond, antiszemitizmusa úgyis csak "az 1919-es Tanácsköztársaság szomorú tapasztalatai következtében" alakult ki. Érdekes fiú volt ez a Hóman, az első világháború "szomorú tapasztalatai" nem tették pacifistává, a Tanácsköztársaságot vérességében sokszorosan felülmúló fehérterror sem búsította el, ő direkte a Tanácsköztársaságon szomorkodott, amit viszont, ugye, köztudottan a zsidók csináltak, akiket Hóman Bálint ettől nagyon megutált, pedig korábban ilyesmi fel sem merült benne.

Korábban már írtam, hogy a szürkén sematikus szobrok és emlékművek helyett lehetne érdekesebb, izgalmasabb szimbolikus térfoglalásokat is eszközölni. Horthynak például nem az unalomig ismételt fehér lovát kellene megszoborni, ahogy hátán a leendő Főkormányzóval beléptet a velszi..., izé, a bűnös városba. Az olyan elcsépelt. Szerintem lovas szobor helyett vonatos szobor dukálna. Horthy különvonata lenne rajta, az a híres "Turán" nevű luxusszerelvény. Volt abban minden, ami jó. A szobor azt ábrázolná, hogy 1944. március 19-én, mikor Hitlertől hazafelé tartott, a Turánhoz még egy kocsit kapcsoltak. Minek oda két mozdony, ha egy is elég. A németek nem szerették a pazarlást. Abban a kocsiban Őexcellenciája, Dr. (oec. publ.) Edmund Veesenmayer SS-Brigadenführer, a Harmadik Birodalom rendkívüli meghatalmazott nagykövete és teljhatalmú megbízottja utazott. A megszálló erők feje. A Turán hozta a Sast. Közben vitéz nagybányai Horthy Gábriel konyakozgatva valami édesbús nótát hallgatott a gramofonon. Sírt a szíve Magyarországért. Hát ez lenne az én Horthy-szobrom.

Hóman Bálintnak pedig a meglepetését öntetném bronzba, vagy faragtatnám márványba. Egy lezárt marhavagont nézne, és ámulat tükröződne az arcán, mint Pistikének, aki egész évben valami szép bicikliről beszélt a szüleinek, leveleket írt a Mikulásnak, amiket azután felbontva a konyhaasztalon hagyott, és a karácsonyfa alatt végre megpillantja a méretes, jellegzetes formájú csomagot. – Jé – kiáltaná az én Hóman Bálint-szobrom (mert beszélne is, mint a hegyeiért könnyező Szent Wass Albert-szobor) –, hát csak nem egy szép deportálás? Álmomban sem gondoltam volna! Ez vajon hogy juthatott az eszükbe?!