Mekkora hitelük van Orbán bírálóinak?
Lehet és kell is bírálni Orbán Viktort, ha elhallgatja ígéretei teljesülésének gazdasági, társadalmi és emberi árát. Ám hiteltelen a bírálat azok szájából, akiknek egy kritikus szavuk sem volt a 2002-es és 2006-os választás balliberális győzteseinek felelőtlen, populista, a következményekről hallgató vállalásaira, illetve akik teljes mellszélességgel kiálltak a gyurcsányi megszorítások mellett, Orbán várható takarékossági lépéseit viszont már jó előre fúrják. Azoknak a jobbosoknak a hitelessége is megkérdőjeleződik, akik a megszorítást csak akkor tekintik népnyúzónak, ha balról jön.
Nehéz dolga van az Orbán Viktor terveit és teljesítményét pártatlan, elfogulatlan szemmel megítélni akaró kommentátornak. A pályán lévők közül talán az ő megítélésére jellemző leginkább, hogy racionális helyett pro és kontra érzelmi síkon történik. Tényalapú elemzés helyett pozitív és negatív sztereotípiákra, mítoszokra épül. Szoclib oldalon bevált harci panel az Orbán-fóbia. Vagyis hogy a Fidesz-elnök személyét vagy cselekedeteit – „ha van rajta sapka, ha nincs” – csakis ellenszenvesre retusálják. A túloldalon, Orbán hithű pártolóinak sorában pedig van egy fordított, de jellegében azonos tendencia. A kritikátlan ellenszenv pártjaként létező kritikátlan rokonszenv. Mely valamennyi, Orbánt (és pártját) célzó bírálatot – a független, szakmai vagy civil kritikát is – a politikai gyökerű, sanda Orbán-fóbiával azonosít. Ez utóbbit nevezhetjük Orbán-mániának.
Azért is beszélhetünk speciális helyzetről, mivel a közéleti fóbiák/mániák célszemélye jelenleg Orbán Viktor. 2009 tavaszáig ez az irracionális rajongás- és gyűlöletpiac kétpólusú volt. Párhuzamosan futott az Orbán- és Gyurcsány-démonizálás (illetve démonűzés). Viszont Gyurcsány távozása után a jobbos démongyár képtelen volt őt helyettesíteni. Bajnai, Mesterházy vagy akár Lendvai Ildikó – szürkeségük és/vagy technokrata jellegük, netán vállaltan időleges szerepük okán – nem tudott „ügyeletes gonoszként” a helyére lépni. Ráadásul politikai értelemben nem is volt rá szükség, hisz a küzdelem akkora már lejátszott meccsként volt leírható. Ezért van, hogy a tömegpárti politika alapvető fordulatot vett. Jelen pillanatban, ha Orbánt tekintjük a „vihar szemének”, tévedünk: most a kormánypárt az, amely támad, az ellenzék főereje pedig védekezik. Lévén, hogy túloldalt nincs „mumusképes” vezérfigura, az egyik csapat támadja, a másik pedig védi a narancsszín mezesek csapatkapitányát.
Mindez további változásokat okozott. Addig, míg két, nagyjából-egészéből azonos méretű nagypártról beszélhettünk, igaz volt, hogy ami az egyik oldalon sértés, az a másikon érdem. Hogy „amiért ti utáljátok Viktort, mi azért szeretjük”. Csakhogy az SZDSZ eltűnése, a MSZP középpárttá való lefokozódása révén a Fidesz-bázis világnézeti határmezsgyéin jócskán túlterjeszkedett. Jelentős baloldali és liberális rétegek csapódtak hozzájuk, ami a néppárti jelleg kidomborítását hozta, ha kellett, az ideológiai értékközösség ellenében.
Radikáljobbos szavazók kiáramlása és középbalos-szabadelvű választók beáramlása gyökeresen felforgathatja a jobboldal konvencionális szerkezetét. Százezrével „disszidáltak” ama korábbi potenciális Fidesz-hívek, akik a polgári körös hőskorszakban, de még 2006-ban is Orbánt tartották rajongásuk tárgyának, ám mostanra a Jobbikhoz igazoltak. Viszont orbáni látómezőbe kerültek olyan szegmensek, melyek tagjai Gyurcsányt megutálták ugyan, de Viktort soha nem fogják úgy szeretni, ahogy 2002 után a volt MIÉP-szimpatizánsokból, egykori kisgazda törzstagokból, az MDF Lezsák-frakciójának szakadárjaiból verbuválódott neofita Fidesz-hívek. Ráadásul eme ideológiai kilúgozódás (de legalábbis felhígulás) nemcsak pártpolitikai, hanem társadalom- és gazdaságpolitikai következményekkel is jár. Ennek jele a hittérítő, jobbos frazeológiát újabban hanyagoló Orbán visszafogottan pragmatikus MTV-interjúja is. A Fidesz-tábor az eltérő preferenciák mellett a lakossági rétegződés tekintetében is kiszámíthatatlanul heterogénné vált.
Ez magyarázhatja Orbán taktikusan dekázgató, konfliktus- és konfrontációkerülő évértékelését is. Talán senkinek nem volt még 1989-90 óta ilyen eklektikus, részhalmazok sokaságából összetevődő pártbázisa. Így aztán általánosságban mindenkinek ígért, viszont konkrétan, számszakilag lebontva alig valakinek. Tényszerű, garanciális vállalások ugyanis óhatatlanul ütnék egymást. ’98-ban a helyzet egyértelmű volt: a „több, mint kormányváltás, kevesebb, mint rendszerváltás” jelszavával pólusképző-identitáserősítő jobbos kurzuspolitika vette kezdetét. A konszenzuális demokráciakép helyett a többségelvű felfogást választották. Egyensúlyteremtés szlogenjével próbálva a holdudvari klientúrát tőkeerőssé hizlalni.
Gazdaság- és szociálpolitikai intézkedéseik (otthonteremtés, családi adózás, vállalkozásfejlesztés) elsősorban a hazai magánszektort, a középosztályt és a fiatalabb rétegeket célozták. Medgyessy 2002-ben épp a nyugdíjasok, az idősebb vagy középgenerációs közalkalmazottak, az önerőből boldogulni képtelen szegények mozgósításával kerekedett Orbán fölé. Mostanra e két réteg (amely egykoron a két nagypárt tipikus választóit alkotta) egymásra csúszott a Fidesz-tömegbázis tektonikus mozgása révén.
Jelenleg legalább háromféle gazdaságfilozófiai iskola létezik a pártban és környékén. Persze e kategóriák szubjektívek, időnként átjárhatóak, képlékenyek és gyakran változnak. Az első a „nemzeti szabadelvű”, liberálkonzervatív (vagy burkoltan-kódoltan egyfajta, a helyi adottságokhoz igazított puha neokonzervatív-republikánus) felfogás. Képviselői Varga Mihály, Csaba László, Cséfalvay Zoltán, Járai Zsigmond, valamint a Reformszövetség olyan holdudvarbeli támogatói, mint Pálinkás József vagy Chikán Attila. Ők mintha elsődlegesen kiadás- és adócsökkentésben (tehát hiánycsökkentésben is) volnának érdekeltek, inkább bíznak a piacban, mint az állami túldotálásban. Járai és Varga képviselték 1998-2001 között a többé-kevésbé racionális és pragmatikus, valamint fukar, a költségvetési takaróig nyújtózkodó pénzügypolitikát.
Velük szemben áll a Matolcsy György (és az Orbán által is tanulmányozásra ajánlott Surányi) gazdaságélénkítő, komolyabb állami beavatkozásra és nagyobb hiánytoleranciára berendezkedő prekoncepciója. Lényegében egy baloldali, Keynes-típusú válságkezelő program jobboldali köntösbe öltöztetett levezénylése volna ez. (Ez a költségvetési szigor felpuhulását elindító 2001-2002-es Széchenyi-tervben, s egyéb osztogatásokban is kifejeződött.)
Harmadikként, sereghajtó színfolt gyanánt ott van a militánsan piac- és tőkeellenes hangvételű.,összeesküvés-elméleti tézisgyártástól sem visszariadó – főként Bogár László nevével fémjelzett – közgazdasági okkultizmus, mely leginkább a Fidesz-radikális keménymag belterjes orgánumaiban van jelen.
Nyilvánvaló, hogy politikai realitása csak az első kettőnek van. De melyikre van nagyobb esély?
Az ősjobbosok, illetve a 2002-ben csatlakozott neofiták, valamint az alkalmi Fidesz-szavazóvá vált hagyományos baloldali támogatók szívének persze a Matolcsy- és Surányi-verzió lenne kedvesebb, vagy legalábbis a kisebbik rossz. Viszont jó, ha Orbán tudja: hiába tetszene ez a párt köznépének, Surányi György személye a jobbszélen sokaknak vörös posztó. Orbán miniszterelnöksége alatt az MNB akkori elnökével, Surányival a viszony enyhén szólva nem volt felhőtlen, neve a jobboldal „érdes részén” a Bokros-csomag óta azonos a hazaárulással.
A ’95-ös stabilizációs program társszerzőjének nyújtott békejobb végleges és gyökeres szakítást feltételez a közgazdasági okkultizmussal, a demagóg (és antikonzervatív) radikáljobbos csodareceptekkel, „nemzeti autarkiával” házaló, nemegyszer antiszemita ízű agyszüleményekkel. Azon felfogással, amely a megszorításokat a népirtással, a magyarság leigázására törő sötét konspirációval azonosítja. Pláne, hogy a Matolcsy-recept is együtt jár restrikcióval. Ugyanis pusztán hiánynöveléssel/fenntartással aligha teremthetők elő a gazdaság felpörgetésére szánt százmilliárdok. A jóléti szektorból is kell hozzájuk elvonni, átcsoportosítani. Már ha nemcsak felpántlikázott kirakatprojektekről beszélünk.
Persze a Fidesz hajdani liberális arcának utolsó mohikánjai, a Reformszövetség jobboldali szakértői, illetve a párt gazdasági szabadelvűséget valló rétegei jobban hajlanának az államleépítő sokkterápia bevállaltan népszerűtlen, ugyanakkor a gazdaságot az állami eszközöknél is hatásosabban serkentő – mert kormányzati tőgyök helyett drasztikus adócsökkentéssel indítólökést adó – terápiájára. Ennek realizálásában viszont nemcsak az gátolja őket, hogy az áldozathozatalról, honpolgári felelősségvállalásról beszélő restrikciópártiak a Fideszen belül párialétre ítéltettek a kampány idejére. (Gondoljunk csak Fidesz-szakpolitikusok, Varga Mihály, Mádi László, legutóbb pedig Sió László kimondott, aztán pártközpontilag rögvest visszavonatott-felülírt nyilatkozataira.) Hanem az is, miszerint nagyon valószínű: ama, papíron reformpárti szoclib értelmiség, amely Gyurcsány keserű piruláinak beadását még úgy-ahogy támogatta, Orbánnal szemben – hasonló kísérlet esetén – nem lesz képes felülemelkedni zsigeri ellenszenvén. És a kritikus támogatás helyett a demagógia pergőtüzét választja. Holott akik 2006-2008 között Gyurcsánynál (és utána Bajnainál) rábólintottak a fájdalmas korrekcióra, azoknak morális kötelességük Orbánnál is ezt tenni. Az áldozathozatal nem lehet pártszimpátia-függő.
Papp László Tamás
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
