A görög válság hosszan elnyúló eseményfolyamatának minden fordulata egyszerre kelt bizakodást és kiábrándulást. A reménykedés és a reményvesztés váltogatja egymást, közben a kontinens sodródik egy pontosan nem látható – de kockázatokat rejtő – végállapot felé. A hitelezők, akiktől a jövőben is pénzt remélnek, a szerződések betartását követelik. Az „északiak”, saját történelmi tapasztalataikra hivatkozva, egyszerű gyógymódot javallnak: „hangyaszorgalom”, lemondás és a vállalások teljesítése. „Nem igaz – szegezte ezzel szembe a görög pénzügyminiszter – hogy minden tücsök délen lakik, és minden hangya északon”. A mediterránok szerint ha egy szerződés betarthatatlan és ráadásul káros, őrültség ahhoz ragaszkodni. A felgyűlt adósságot – érvelnek – úgysem nem lehet visszafizetni, ha viszont „leírják”, akkor már jövedelmező lesz az adósok finanszírozása. Ha belegondolunk, a megszorítás vs. lazítás ellentétéről szól szinte minden vita a globális gazdaságban és Európában. A szemben álló nézeteket minden esetben legitim politikusok, tekintélyes gazdasági vezetők, megbízható szakemberek, híres, sőt Nobel-díjas közgazdászok támogatják. Mindkét oldal makacs, a másik érvelésére nem is figyelve, monomániásan hajtogatja érveit. Ők tehát a mániákusok! De kik azok a moniákusok?

1949 novemberében, a világ egyik leghíresebb egyetemén, a London School of Economicson, a Lionel Robbinsról elnevezett előadássorozatra egy teljesen ismeretlen – egyetemi tanulmányait abbahagyó – hallgatót kértek fel előadónak. Bill Phillips az asztalra egy általa megépített furcsa szerkezetet helyezett. Ebben egy szivattyú vizet keringetett, amely azután a bonyolult csőrendszeren keresztül különböző tartályokba áramlott. A berendezés – amely a keresztségben a MONIAC (Monetary National Income Analogue Computer) nevet kapta – a nemzetgazdaságot modellező analóg számítógép volt. Szemléletesen mutatta a különböző monetáris döntések – pénz kibocsátása, kamatemelés – következményeit. Ha valaki feltette a kérdést – mi lesz, ha adót emelek, ha a kormányzati kiadásokat csökkentem, vagy ellenkezőleg, ha növelem – kis csapocskák elfordítását követően, láthatóvá váltak a következmények: miként alakul a nemzeti jövedelem, vagy az államadósság.

Napjaink moniákusai azok a szakemberek volnának, akik megalkotnák azt a – ma már inkább digitális – számítógépes modellt, amelyen előre le lehetne játszani a döntések tovagyűrűző hatásait, és szemléltethetővé lehetne tenni következményeiket. A probléma gyökere ugyanis az, hogy a világ áttekinthetetlenül bonyolult lett. Egykor – viszonylag egyszerű világunkban – a hatások és a következmények lineáris, ok-okozati láncba szerveződtek. A döntés kiváltja B-t, az C-re vezet, az pedig D-t idézi elő, stb. Így, egy adott kiinduló helyzetből, döntések, és az azokat követő események előre kiszámítható láncolatán keresztül meghatározott végkifejlethez juthattunk. Napjaink komplex világban azonban, A kiváltja B-t, de előidézi J-t és K-t is, amelyek azután visszahatnak B-re, így az már nem C-t indítja be, hanem G-t, sőt akár M-et is. Vagyis bármely döntés nem egyetlen következményre vezet, hanem kiszámíthatatlan eseménylavinát vált ki. Ez az oka, hogy modern társadalmunkban egyre kevésbé vagyunk képesek felmérni a döntéseink következményeit.

A választópolgár, bár nem ismeri ezt be, de érzi. Így nem is annak alapján választ, hogy felméri, melyik politikus, mit fog tenni, és az milyen hatást váltana ki. Mivel a döntések szerteágazó következményeit nem látja át, a javaslatok kedvező vagy éppen katasztrofális következményeit sem tudja megítélni. Nem azt mérlegeli tehát, kinek van igaza, hanem azt, ki tűnik hitelesebbnek. Ezért olyan hatásos fegyver a „karaktergyilkosság”: nem tényekkel akar meggyőzni, hanem az ellenfél hitelességét kérdőjelezi meg. Ám a hitelesség gyakran csalóka mérce. Egy demagóg pártvezér szava – amikor azt mondja, amit a választó hallani szeretne – többet nyom a latban, mint egy szakember, „egyrészről, ...másrészről” érvelése. Még a szakértők megalapozott, de többnyire egyetlen tudományágra összpontosító logikája sem elegendő. A valóság túlságosan összetett: egy gazdasági intézkedésnek társadalmi hatásai vannak, ezek politikai következményekre vezetnek, amelyek azután semmissé tehetik a gazdasági lépés remélt előnyeit.

Moniacra várva

Éppen ez tenné fontossá egy összetett modell – egy modern MONIAC – létrehozását. Mielőtt azonban az olvasó rávágná, „nosza rajta”, két szempontot ajánlok megfontolásra. Az egyik, a költségek: egy ilyen modell megalkotása bizony sok pénzbe kerül. De mit is jelent az, hogy sok? Csak az összehasonlítás kedvéért: modern társadalmak nagyjából 15 milliárd dollárt (!) költenek a lehetséges legnagyobb (a világegyetem) és a lehetséges legapróbb (az elemi részecskék elemi részeinek) – életünktől kissé azért távoli – problémáinak feltárására. Nem szeretném azonban, ha egyetemi évfolyamtársaim rám borítanák az asztalt: mint egykori fizikus úgy gondolom, megéri – még a globális, a nemzeti és a lokális szegénység állapotával szembesülve is – ezeket a kérdéseket kutatni. Emlékszem, 1967-ben még hallgatóként részt vettem az Egyetemi Színpadon egy vitában, ahol kedvenc professzorom, Marx György, és Vértes László – a vértesszőlősi Samu felfedezője – vitatkoztak az űrkutatás hasznáról. A felvetésre, vajon nem perverzitás-e sok milliárdot fordítani az űrkutatásra, amikor annyi társadalmai problémával vagyunk kénytelenek szembesülni, Marx György azt a – számomra akkor és most is – meggyőző érvet hozta fel: az űrkutatás alapvetően nem az űrt, hanem a földet vizsgálja, és kínál egyre több gyakorlati segítséget az emberiségnek. Nos, ebből a szemszögből, hosszú távon igenis megéri sok pénzt fordítani a világ „teremtés” előtti állapotának kutatására.

De mindennek tükrében még érthetetlenebb, miért nem szánnak a politikusok – a fenti összeg töredékét – mondjuk csak 100 millió $-t, egy új MONIAC létrehozására, amellyel a világ, Európa, illetve az egyes országok problémáinak megoldásai nemcsak feltárhatók, de szemléletesen bemutathatók volnának? A kérdés költői: a választ ismerem. De a magyarázat nem az, amire a legtöbben gondolnának, hogy ti. a probléma túl nehéz. A feladat valóban nem könnyű: a világ bonyolult, szorosan csatolt, és emiatt kaotikus viselkedésű. Nem gondolom azonban, hogy megoldhatatlan problémát jelentene a tudomány számára. Az igazi ok, ami miatt a politikusok nem rohannak teli pénztárcával a tudósokhoz, követelve tőlük egy ilyen mindentudó gép megalkotását, egészen más!

A politikusok azért késlekednek a nemzetgazdasági és globális MONIAC projektjéhez szükséges pénz előteremtésével, mert érdekeik mást sugallnak. „Isten” gondolatainak kifürkészésével nincs különösebb gondjuk. A „Teremtő” szándékai – a történelem tanulsága szerint – sokféleképpen értelmezhetők. Ehhez képest már távolról sem ilyen lelkesek, amikor a globális felmelegedés kutatásának legújabb eredményeit kellene tudomásul venni, mivel azok már egyre nehezebben félremagyarázhatók. Ám még ezek is hagynak számukra elegendő mozgásteret, hogy azt hirdethessék, majd azt tehessék, amit jónak látnak. Márpedig a politikus azt az intézkedést tekinti jónak, amiből az emberek azt a következtetést vonják le: „Jaj, de bölcs is a mi politikusunk! Nosza, válasszuk újra!”.

A MONIAC azonban félremagyarázhatatlanul szemléltetné a különböző – egymással is versengő – beavatkozások várható következményeit. Látni lehetne, hogy egy intézkedés miként hat a különböző társadalmi csoportokra: a gazdagokra és szegényekre, a városlakókra és vidéken élőkre, az állással rendelkezőkre és a munkanélküliekre, a fiatalokra és a nyugdíjasokra. Még a késlekedés következményei is feltárulnának, sőt a versengő megoldások akár összevethetők volnának. A politikusok ellenérzései egy ilyen modellel szemben éppen ebből fakadnak. Tudják, a polgár jobban szereti azt az orvost, aki megnyugtatja, és eddigi életmódja folytatását megengedi, mint azt, aki azzal riogatja, hogy meghal, ha nem hagy fel addigi szokásaival.

Game of Thrones

De álljunk csak meg egy pillanatra. Nemrég kezdődött egy per a Fehérvári Törvényszéken, az agárdi kisfiút halálra éheztető szülők ellen, akik, bizalmatlanok lévén a „nyugati orvoslás” iránt, a maguk feje szerint, és egy természetgyógyász – M. Bertalan, alternatív természettudományi doktor, parapszichológus és bioenergetikus – útmutatásait követve próbálták gyógyítgatni gyermeküket. A történtek egyszerűen felfoghatatlanok a legtöbbünk számára. Vajon nem valami ilyesmi történik Görögországgal? Mi is tanácstalanok vagyunk, vajon a hitelezők halálra akarnak éheztetni egy nemzetet, vagy éppen ellenkezőleg, egy kis karcsúsodás éppenséggel egészségesebbé tenné a görögöket? Nos, a politikusok éppen azért halogatják egy MONIAC megépítését, mert úgy vélik, választóik egyáltalán nem szeretnének szembesülni annak eredményeivel, és ők így vannak a legkellemesebb alkupozícióban.

Happy end nincs? – kérdezhetnénk a Sárika-dal stílusában. De van! A számítástechnika fejlődését látva közeledik a fordulópont. Ezzel most nem Asimov, Alapítványban elképzelt pszichohistória megvalósulását vizionálom. Pusztán a tényt rögzítem: egy évtizeden belül a legtöbb ember zsebében egy „szuperszámítógép” lapul: olyan gyors lesz a processzor, és olyan nagy üzlet a MONIAC program megalkotása, hogy számítógépes játékként ajánlják majd karácsonyra. És attól kezdve az olvasó – már ha ahhoz lesz kedve – nem repülőgép-szimulációval játszik esténként, vagy nem a Civilizációt, esetleg éppen Rómát akarja majd megmenteni, hanem az eddiginél sikeresebb stratégiát keres Európa, esetleg Magyarország számára. Csak azért szurkolok, hogy amíg ez bekövetkezik, addig össze ne omoljon a világgazdaság, szét ne essen Európa, vagy csődbe ne menjen szép hazánk.