© Stiller Ákos

„Ne örülj, ez még nem a feltámadás” - szólt rá anno Hofi a Mikroszkóp Színpad nevető közönségére, még nagyobb kacajt generálva, amikor váratlanul harangzúgás jött a kulisszák mögül. Valami hasonlót tudnánk ajánlani a legelső pártelnöki napjait morzsolgató Gyurcsány Ferencnek is. Nem hisszük persze, hogy rászorulna a tanácsainkra. Valószínűleg pontosan tudja, hétvégi pajzsra emelése közelebb állt egy zsarolással kierőszakolt, majdnem pürrhoszi diadalhoz, mint az érvek révén garantált valódi győzelemhez. Ha kicsit jobban ránézünk a dolgokra, láthatjuk, az MSZP kádárista utódpártiságától elszakítani akaró miniszterelnök pont a felszámolni szándékozott pártállami reflexeknek köszönheti „csont nélküli” elnökségét. Hogy ezt megértsünk, muszáj tenni egy gyökerekig visszanyúló időutazást.

Beszéljünk magyarul: Fletót a szocialista tagság zöme – bár rábólint, elfogadja, megszavazza – de (finoman mondva) nem szereti úgy, mint a Gyulát. És rövidtávon nem is fog tudni vele olyan emocionális mélységekig azonosulni, mint Hornnal. A rohamosan fiatalodó pártvezetés csupán a szószátyár vízfelszín. Lent, a pártalapszervezetek hallgatag mélyét továbbra is zömmel 1989-90 előtt szocializálódott kisvárosi-peremkerületi idős(ödő) emberek töltik ki. Akik lelkük mélyén hallani sem akarnak közigazgatási/tébé -és nyugdíjreformról, rászorultsági elv és piackonformitás kombinációjáról, sokkal közelebb állnak az „átkos” kora-és torzszülött jóléti államának paternalizmusához, mint újdonsült elnökük neoliberalizmusban pácolt korszerű, blairista tempójához.

Az MSZP kebelén belül – az alsó-és középkáderek szintjén - amúgy sem igazán kultiválják a jöttment, utcáról beeső modernizátorokat. Különösen, ha messze vannak a legtöbb párttag szemében az Öreg helyébe lépett Gyula kisemberesre vett prolifazonjától. Berzenkednek tőle, hogy (miközben ők hátukon vitték a pártot) valami sehonnai nagytőkés, aki a rendszerváltás utáni években – idegőrlő belpolitikai tusakodás helyett - nagyon is megtalálta a számítását, arassa le a babérokat. Részben ezért nem fogadták el a kormányfőjelöltnek többször is ajánlkozó Németh Miklóst s (részben) ez volt az oka, hogy Medgyessy Péter alig vitte többre a kirakatember szerepénél, nem sikerült magához édesgetni az őt listája élére rakó posztkádári érdekkonglomerátumot.

A szoci törzsbázis – amennyiben nem a hivatalos pártvonalat viszi, hanem lakótelepi csehóban beszélget – nem gondol alapvetően mást a privatizációról, mint a Demokrata-előfizető vérjobbos. Olyasminek ad hangot, miszerint a nép pénzéből-munkájából felépült az ország, amit aztán kiárusítottak „ezek”. Szili Katalin hajdani nómenklatúra-ekéző kiszólása, éppúgy, mint a kongresszus előestéjére időzített Népszava-jegyzete (mindkettő Gyurcsány nem is túlságosan leplezett támadása) valójában a tagság zömének igazi hozzáállását, legmélyebb érzelmeit fejezi ki.

De akkor miért voksol a pártparlament mégis Gyurcsányra? Ugyanazért, amiért a zsigerből gyűlölt Bokros-csomagot is megszavazza. Az MSZP egy olyan – totalitáriusból autoriterré szelídülő – diktatórikus állampárt hagyatékát vette át 1989-ben, melyben sok évtizeden át íratlan törvény volt, hogy amikor az ideológia betartása illetve a hatalom megtartása között kellett dönteni, mindig az utóbbi élvezett prioritást. Ahol kommunista hatalomátvétel történt, napok alatt kiderült: a marxizmus-leninizmus vegytiszta adaptálása működésképtelen. Révész Sándor találó megállapítását idézve, „az ideológiailag követhető szocializmus fenntarthatatlan volt, a fenntartható szocializmus ideológiailag követhetetlen volt”. Az Eszme, mint absztrakt fétis helyére nagyon hamar a kézzelfogható Párt lépett.

Innentől a politikai törzsfejlődés előre determinált ívben haladt. A Párt, mint kollektív Ego a Dogma fölé magasodott. Ha Sztálin 1937-ben kijelenti, holnap cárrá koronáztatja magát, és rendeletileg bevezeti a polgári demokráciát, elvtársai véresre tapsolták volna a tenyerüket. Ha rendszer-és elvhű tagtársaik imperialista ügynökként való felakasztását és a Hitlerrel való paktumot elfogadták, miért pont ez akadt volna torkukon? Ez az, ami összeköti a kommunista rezsimek érdes korszakát a puhább végével. A ’70-es évek legvidámabb barakkjának négyelemisből gyorstalpalón diplomássá avanzsált tuskó pártboncai úgy gyalázták a nukleáris végítéletre készülő imperialista Nyugatot, hogy közben tudták: a rendszer olajozott szuperálását éppen a Wall Street, a Valutaalap és a Világbank „pocakos tőkéseinek” hitelei teszik lehetővé.

Nehogy pillanatig is azt gondoljuk: a kádári éra megyei első titkárai fikarcnyival kevésbé rühellték ezt, mint ahogy a Szocialista Párton kopásnak indult „sok kis Horn Gyula” utálja Gyurcsány csomagját. De mindkettő tudja: az Eszme, tartalékait felélve, hattyúdalát zengi. Így létük igazolása csakis az ideológiát erodáló Gyakorlat lehet. „Kádár népének” baloldala a hatalom árát a felvett piaci alapú hitelek jóléti szektorba pumpálásában látta. 1973 után az olajár-begyűrűzés miatti cserearány-romlást éppúgy ezzel kezelte tünetileg, mint 2002-ben, amikor fedezetlen osztogatásban élte ki magát. Az első logikus végpontja az adósságspirálba jutott rezsim csődje, aztán a Bokros-csomag volt. Utóbbinak végpontja az elszabadult reformhév és ultimátumszerű megszorítás. Az előbbit levezénylő Horn szükségként igyekezett beállítani azt, amiről Gyurcsány erényként szónokol.

Dupla paradoxon: a szocialista „köznemesség” – rövid távú túlélése érdekében – kénytelen volt elfogadni Fletó ultimátumát. Annak tudomásulvételével, hogy ez világának lassú kimúlásához vezet. Mint az éhező, aki híg arzénnel szennyezett konzervvel csillapítja lázongó gyomrát. A szocialista elnök „mérge” a globalista modernitás, amely a pártállami reflexek célhoz kötött használatával sterilizálja a kádárizmus csíráit. Olyan ez, mintha a pápa – csalhatatlanságának dogmájával (vissza)élve – hirtelen az istentagadás hittétellé emeléséről kezdene enciklikákat köröztetni. Nem sportszerű, végképp nem morális, de hatékony. Kádártalanítás kádári módon.