Kóka és Fodor. Alku © Stiller Ákos |
A „zöldügyi” minisztérium a rendszerváltást követően – a morbid színfoltot jelentő kisgazda botrányhősök flúgos tempóit leszámítva – többnyire nyugis kádertemetőként funkcionált. Esetleg párthinterlandot nélkülöző, szürke technokraták regnálásának lehettünk szemtanúi. Sokáig emlékezetes marad a burleszkbe illő jelenetsor, amely során – az 1994-es kormányalakítási tárgyalásmaratonon – Horn Gyula megpróbálta a leendő koalíciós partnerre rásózni a szóban forgó minisztériumot. De azoknak nem kellett, így lasszóval próbáltak befogni olyan szoci honatyát, aki vállalná az erősorrend tekintetében degradálásnak számító tisztséget. Persze aligha tekinthető optimális miliőnek, hogy – a klímaváltozás, az importszemét és vízgyűjtőből lassanként szennylavórrá váló Kárpát-medence idején – egy, a jövő nemzedékek felől tekintve kulcsfontosságú hivatalt úgy adnak-vesznek, mint dörzsölt kereskedő a selejtes vagy értékcsökkent árut, de sajna ez van.
Fodor mindeddig a szimpatikus lúzert alakította a hazai politika teátrumában. 1993-ban – még a Fideszen belüli vezető szerepre aspirálva – Orbánnal, 2000-ben Demszkyvel, később Kunczéval, idén pedig Kókával szemben maradt alul. Fodor a pártja lelkiismereteként működő kritikusként eredményesebb pályaívet futott be, mint vezető. Ugyanis szinte minden politikai elemző osztja a véleményt, hogy emberünk szakmai mélypontja a nem sokkal több, mint egyéves kultuszminiszteri intermezzo volt. Az oktatást is felügyelő kormánytagként Fodornak nemigen sikerült markáns arcélű, határozott reálpolitikus benyomását keltenie. Pedig oktatási és kulturális kérdésekhez konyított is valamit. Kérdés, mire fog akkor jutni egy komoly reáltudományos szakmapolitikai rutint igénylő bársonyszékben. Így biztosan több nyereséget könyvelne el a ciklus végén, ha megmarad a pártellenzék széplelkű, elvekért lándzsát törő vezéralakjának.
Persze minden ott dől el, a stallumot hattyúdalba fúló jutalomjátéknak vagy alkalmi kényszerpihenőnek tartja-e? Vagyis akar-e még néhány hónap (vagy egy-két év) múlva ismételten Kóka pártbéli versenytársa lenni. Mert amennyiben igen, úgy a fentírt időhatárokon belül elő kell jönnie a farbával. Ha legkésőbb az uniós választások idején nem rukkol ki valamivel, akkor – a jelenlegi környülállások alapján – levajazottnak tekinthetjük, hogy a kisebbik kormánypárt Kókával vág bele az országházi küszöbugrásba.
Ugyanakkor kár lenne azonnal temetnünk Fodort. A zöld tárca tényleg elég súlytalan, de pont emiatt nem rendelkezik a permanensen hadakozó egészségügyi tárca „kockázataival és mellékhatásaival”. Amennyiben hősünknek szándékában áll ép bőrrel kikeveredni magát abból a veremből, ahová beletaktikázta önmagát, azt legjobb eséllyel úgy teheti, ha nem megy bele semmiféle csínybe. Csakhogy a gond épp a miniszteriális dzsungelben gyámoltalanul mozgó Fodor dilettantizmusával lesz. Igaz, volt már olyan közszereplő, aki a környezetvédelmit alulmúlóan csekély fajsúlyú minisztérium – jelesül a sporttárca – éléről tudott, ugródeszkát fabrikálva, jó időben a csúcs felé dobbantani. De Gyurcsánynál létezett az, ami a kormánytisztséggel másodszor bepróbálkozó Fodor Gáborból hiányzik: irányítói kvalitás, csapat- és hálózatépítői adottságok, józan érdekfelmérésből táplálkozó pragmatizmus.
De mindegy, úgy is hamar látszódni fog, hogy jön ki Fodor onnan, ahová be sem kellett volna mennie.
