Azért a „kényes ágazatokban” várhatók hosszabb-rövidebb ideig tartó munkabeszüntetések, mert a gazdaság más területein a dolgozók nem tudják sarokba szorítani a munkaadókat. Hiába próbálkoznának, mondjuk, a multinacionális cégek kereskedelmi hálózataiban sztrájkot szervezni a dolgozók, legtöbbjüket egy hét leforgása alatt ki lehet cserélni, és az új eladók felvétele és betanítása sem vesz több időt igénybe.

Arra, hogy a hivatalosan ajánlottnál magasabb béremelést érjenek el, mindenekelőtt a repülőtéri dolgozóknak van esélyük, aztán a vasút és a tömegközlekedés kvalifikált szakembereinek, részben biztonsági okokból, részben pedig az ezekre hivatkozó rendeletek és törvények miatt. Ahhoz, hogy valaki mozdonyt vezessen, hosszú ideig tartó elméleti és gyakorlati oktatáson kell részt vennie, vizsgákat kell tennie. Egyáltalán nem véletlen tehát, hogy a masiniszták július végén sztrájkkal fenyegetőztek arra az esetre, ha a Magyar Államvasutak bizonyos ágazatainak privatizációja oda vezet, hogy csorba esik eddig élvezett monopóliumaikon. A közlekedési dolgozók elszántsága, tekintettel a gazdasági megszorításokra és a növekvő inflációra, több mint érthető.

De az sem meglepő, hogy a kormányzat kevés hajlandóságot mutat arra, hogy kizárólag eldurvult munkahelyi konfliktusoknak tekintse azokat a munkabeszüntetéseket, melyek a közvetlenül érintetteken kívül utasok, illetve állampolgárok százezreit, milliót érinthetik. Az infrastruktúrát érintő sztrájkok mindig is villámgyorsan „átpolitizálódtak”. Más se hiányzik a Gyurcsány-kabinetnek, minthogy ne csak a vizit- és az ágydíjért tegyék felelőssé, hanem a fővárosi tömegközlekedés megbénulásáért és a vasút katasztrofális állapotáért is.

Az ellenzék – saját politikai érdekein kívül - azért is karolja fel a különböző szakmák, mindenekelőtt a közlekedési dolgozók követeléseit, mert tisztában van vele, a hatalmon levők akkor is felelőssé teszik a sztrájkolók felbujtásáért, érdekvédelemnek álcázott aknamunkáért, ha valójában nincs közük az egyes területeken kialakuló bérharchoz. Ezáltal az „ideológiai törésvonal” megjelenik a munkaadók és a munkavállalók között is, ahogy ez Magyarországon a huszadik század folyamán többször is megismétlődött. A vasutasok 1904. április 19-én kitört, és a forgalmat egy teljes hétig megbénító sztrájkjától kezdve (melyet a függetlenségi pártiak lelkesen támogattak, Tisza István kormánya viszont letört) egészen az 1990-es taxisblokádig, mely még a miniszterelnök és a köztársasági elnököt is szembeállította egymással és teljessé tette a szakadást „rendszerváltó” pártok között.

Ha minden olyan csoport sztrájkolni kezd, amelynek esélye van érdekei érvényesítésére, a konvergencia-program kitűzött határidőre teljesítésének esélyei jelentősen csökkennek. Ugyanakkor, ha a sztrájkok valóban elszaporodnak, a közvélemény talán kevésbé hajlik majd arra, hogy mindegyik mögött „a politika kezét” keresse. Lehet, hogy az állandósuló bérharcok ráirányítják a közvélemény figyelmét a gazdaság alapvető kérdéseire, és végre a pártok kampányaiban kevesebb teret kapnak a felelőtlen gazdasági ígérgetések.

A sztrájkok kapcsán felmerül továbbá a képviseleti demokráciák alapvető kérdése, a reprezentativitás, vagyis hogy egy kisebbségi, szervezett munkavállalói csoport döntése kötelezheti-e, és ha igen milyen mértékben a többséget. Az augusztus 5-i, repülőtéri sztrájk kapcsán, mely vasárnap délután, a csúcsforgalomban gátolta meg a Forma 1-es autóversenyre érkezett külföldiek hazatérését, a szolgálatban lévő mintegy hetven biztonsági ellenőrből ötvenen tagadták meg a munkát, más reptéri dolgozók viszont nem csatlakoztak az akcióhoz. Kérdés azonban, hogy a többi „földi kiszolgáló” miért maradt passzív. Azért, mert egyetértettek a Budapest Airport által ajánlott 6,2 százalékos béremeléssel? Vagy mert noha támogatták a Repülőtéri Forgalmi Dolgozók Független Szakszervezete által meghirdetett munkabeszüntetést, és a követelt 9-10 százalékos béremelést, de nem akarták feleslegesen kockára tenni az állásukat? Milyen szerepe van, illetve lehet az állami hatóságoknak a privatizált repülőtér menedzsmentje és a dolgozók között támadt konfliktusban?

A nyolcvanas évek elején Margaret Thatcher kormánya „hadat üzent” a hagyományosan erős szakszervezeteknek, így sikerült kikényszerítenie a veszteséges szénbányák bezárását. A rendszerváltás után idehaza a tulajdonosok könnyen szétdarabolhatták és jogutód nélkül felszámolhatták az állami nagyüzemeket, mert az előző évtizedekben a kommunisták szétverték, „transzmissziós szíjjá” alakították a szakszervezeteket. Napjainkban annak vagyunk a tanúi, hogy jókora késéssel bár, de kezd újjászületni a szakszervezeti mozgalom, és fokozatosan leszakad a baloldali politika „járszalagjáról”. Régi, pártállami gyökerekre visszatekintő szakszervezetek, illetve újonnan alapítottak egyaránt szövetségeseket keresnek, illetve tagokat toboroznak, és megpróbálnak fellépni az érdekükben. Ellenfeleik, illetve kompromisszumra kényszerítendő partnereik nem a hazai tőkések (közülük már mutatóba sem maradt, aminek nem csekély mértékben a hazai kultúra támogatása látja a kárát), hanem a külföldi multicégek, a globalizált nagyvállalatok helyi vezetői és jórészt külföldi befektetői. Szövetségeseik a fejlett nyugati országok szakszervezetei, akiktől módszereket és tapasztalatokat vehetnek át a hazai érdekvédők, miközben nem feledkezhetnek el arról sem, hogy bizonyos területeken komoly érdekellentétek állítják szembe a külföldi és a hazai dolgozókat, ahogy ezt például ezt a Német Szövetségi Posta bizonyos tevékenységeinek Magyarországra való „kiszervezése” körül támadt ellentétek mutatják.

Közszolgálati feladatokat ellátó nagyvállalatnál, még ha közben privatizálták is, persze még mindig kényelmesebb dolgozni, mint egy „ázsiai termelési módot” meghonosító termelőüzemben. De a munkásoknak a kapitalizmusban annyi, és nem több a bére, amennyit maguknak kicsikarnak. Ezt pedig a kormánynak is tudomásul kell vennie, akármit gondolnak is a hatalmon lévők arról, hogy a tiltakozó munkabeszüntetések „rontják az országimázst”. Hiszen már régen nincs szó arról, barátságos arcot kell vágnunk a külföldnek, akkor elhiszik, hogy Magyarország „sikersztori”. Benne vagyunk a gödörben, ahonnan csak egymás vállára emelkedve emelkedhetünk ki, szem előtt tartva, hogy a szolidaritás fogalmát egyetlen jobb- vagy baloldali politikai párt vagy mozgalom sem sajátíthatja ki magának.

Pelle János