Referendum-skizofrénia

A néptömegek szellemi képességeibe vetett hitet rendítheti meg a Medián egyik legutóbbi felmérésének végeredménye. Ugyanis a véleménykutatása szerint az elvileg hamarosan induló referendum-dömping „kilencigenes népszavazás” gyűjtőnéven válhat hírhedtté. Merthogy az istenadta lakosság éppúgy helyesli a Fidesz kérdéseit, mint a Kálmán László által jegyzett – fordított tartalmú - pandanjaikat. Tehát bekövetkezhet egy, a szokásos magyar groteszket is felülmúló helyzet, amelyben a szavazásra jogosultak többsége párhuzamosan voksol a kórházak magánosítása ellen és privatizációja mellett. Ahol egyszerre bólint rá a vénynélküli gyógyszerforgalmazás liberalizálására és a patikai status quo fenntartására. A választópolgárok földügyi kétlelkűségét már nem is említve. Valóban „csak” társadalmi méretű diszlexiáról, funkcionális analfabétizmusról beszélhetünk, netán ennél is súlyosabb dolog van az egymást kizáró álláspontok hátterében?

Nyilvánvaló, hogy a (gazdaság)politika nem kielégítő ismerete, a tájékozottság hiánya ott ül a vádlottak padján, amikor a szürreális alaphelyzet felelőseit kutatjuk. Az sem vitás, hogy az egyesek szerint röhejes, mások szerint sírnivaló felmérés a közvetlen demokrácia iránt szkeptikusak érvkészletét gazdagítja. Azaz, hogy némely kérdések bonyolultabbak annál, semhogy eldöntésüket direktben a szavazókra bízzuk. Így tehát a jónépnek aligha felróható a relatív tudatlansága. Nincs ebben szégyellni való. A parlamenti demokrácia elfogadása annak beismerése is, hogy nem konyítunk „hivatásos fokon” a rendszer működtetéséhez. Ezért olyanokra bízzuk, akikről úgy véljük, nálunk jobban értenek hozzá.

Az csupán mítosz, hogy a referendumnál a nép önállóan kezdeményez és határoz. Hiszen – amint a mellékelt ábra illusztrálja – a kérdésfeltevés jellege önmagában determinál(hat)ja a választ. Így a referendum a hivatkozott formában nem egyéb, mint a politikai elit manipulációs eszköze és felelősségáthárító mechanizmusa. Ergo, nem népszavazás, hanem népszavaztatás zajlik. A kérdésbe csomagolt szándékok „lepapírozása.” Népszavazási aláírásgyűjtéseink lényegében a pártok választási erőfelmérő főpróbái. Amúgy III. Napóleontól banánköztársasági populistákig sok államfőségre törekvő bonapartista használta a népszavazást a törvényhozás „kikapcsolására”. Mi szerencsére itt azért nem tartunk.

Kétségtelen ugyanakkor, hogy a honi referendum-gyakorlattal valami nincs rendben. Rendszerváltásunk hajnalán eltörölték a képviselők időközi visszahívását. Tudván, hogy fenntartása destabilizálná a jogalkotást, azon keresztül magát a népuralmat. A Fidesz viszont mostanság szemlátomást úgy döntött, ha a képviselőket nem lehet, úgy a törvényeket „hívja vissza”. Vagyis népszavaz(tat)ásilag megkontrázza a népszerűtlen intézkedéseket. Mindez igaz, csakhogy nem magyarázza teljes körűen a fura ellentmondást.

A kontraszt tagadhatatlan. A Fidesz-javaslatok egy paternalista, enyhén kádári ízű csomagot alkotnak. A kórházak (általában a közintézmények) maradjanak állami/önkormányzati kezelésben, finanszírozásban. A gyógyszerek szabad kereskedelme még részben se realizálódhasson. Helyette az állam osztogassa szűkmarkúan a patikaengedélyeket. A földvásárlási primátus egy bizonyos termelői csoport előjoga legyen. Ezzel szemben Kálmán felvetései szabadpiaci, neoliberális érvelésre hajaznak. A tulajdonosi önrendelkezés egyenlő a privatizációs szabadsággal. A free trade gyógyszerpiacon is szabadelvű gazdaságfilozófia. A magángazdasági (szokás)jog alapja, hogy elővásárlási opció többnyire a bérlőt/használót illeti meg. E két felfogás tűz és víz. Miként lehet, hogy sokaknak mégis összeegyeztethető?

Nincs ebben semmi újdonság. A posztkommunista térség átlaglakója olyanképp viszonyul a rendszerváltáshoz, hogy szeretne Suzukival járni, de úgy, hogy a Trabant-gyárban lévő állása is megmaradjon. Vagyis fogyasztóként tetszik neki a piacgazdaság árubőségének minőségi választéka. Nagyon is szeretne például szolgáltatásközpontú, betegcentrikus hozzáállást az egészségügyben – akár magántőke révén. Akárcsak, hogy a nem receptköteles tablettáját bevásárlás közben is megvehesse. De a szabadpiaccal járó „kockázatok és mellékhatások” bevállalására nem hajlandó. Elvárja, hogy az állam változatlanul töltse be gondoskodó szerepkörét. Skizoid módon liberalizált kapitalista jólétet akar, a szocialista létbiztonság túlszabályozottságával. Ami nyilván fából vaskarika. Így – a gazdasági szabadság helyeslése mellett - a paternalista ízű „feleletválasztós vizsgakérdésekre” zsigerből igennel felel. Akkor is, ha nem érintett a dologban. Mert ugye kevéssé valószínű, hogy a megkérdezettek elsöprő szegmensét alkotnák családi gazdálkodók.

Ezért úgy kéne egy felelős államférfi/nő, mint egy falat kenyér. Hogy elmagyarázza: nem lehet egy üleppel a populista és szabadpiaci lovat is megülni.