Benes aláírja a dekrétumokat. A magyarok kollektív bűnössé- gére hivatkozva folyt a kitelepítés.

Megtörtént események újrajátszódásával nemegyszer foglalkoztak történetírók, létfilozófiai bölcselők. Nietzsche „örök visszatérés-teóriája” szerint minden cselekmény ugyanúgy ismétlődik, arra ítéltetünk, hogy minden régi dolgot végtelenített körforgásban sokszorosan átéljünk. A déja vu kifejezést Marcel Proust Eltűnt idők nyomában c. regénye dobta a köztudatba. Marx úgy vélte, a dolgok kétszer játszódnak le: először tragikus, utána bohózati formában. Hogy ezek közül melyik illik leginkább a fenti szituációra, elválik. Kísérteties egyezés: amikor 1942. május 15-én a zsidók hontalanná és földönfutóvá (kiirtandóvá) tételéről szavazott a pozsonyi országgyűlés, csak a magyarokat képviselő Esterházy János voksolt a javaslat ellen. A minapi, szégyenteljes dekrétumokat leporoló határozatnál az MKP képviselői ugyancsak egyedül maradtak. Ahogy hajdanán a zsidóságot egymagukban oltalmazták a politikai elitben, úgy most önmaguk védelménél is cserbenhagyta őket az uniós tagságára büszke szlovák belpolitika.

Olyan a világ minden demokratikus államában előfordul(hat), hogy egy parlamenti (vagy azon kívüli) szélsőjobboldali párt rasszista javaslatot tesz. De az már jóval ritkább - ha nem egyedülálló – amikor egy, papíron „eurokonform” ország valamennyi többségi pártja jóváhagy egy, betűje szerint fajüldöző törvényt. Szlovákiában ez a helyzet. Az ötletgazda Slotától indítva, Meciarral kezdve, Fico miniszterelnökön át az ellenzéki jobbközéppel folytatva, egészen a liberálisokig mindenki rábólintott a Benes-dekrétumokra. Kivéve az érintett magyarokat. (Az egy tartózkodó kereszténydemokratát is legfeljebb „taktikusan bátornak” nevezhetjük, ha van ilyen fogalom. Hacsak nem szimplán félrenyomott.)

1940: Hinka páter fekete gárdája felvonul Pozsonyban.

Mik is voltak ama bizonyos dekrétumok? 1939-ben Hitler – feldarabolván Csehszlovákiát – Csehországból protektorátust, Szlovákiából de jure független nácibarát (báb)államot csinált. Az utódállamok lakói – csehek, szlovákok, magyarok, németek – között egyaránt voltak kollaboránsok, illetve ellenállók. De 1945-ben főként (sok esetben kizárólag) az utóbbiak bűnhődtek. A felvidéki magyarok (és a szudétanémetek) állampolgárságát eltörölték, iskoláikat bezárták, vagyonukat lefoglalták. Őket magukat pedig kitelepítették vagy deportálták.

Miután több mint százezer nemzettársunkat átüldözték a határon, az ottmaradtakat a benesi hatalom, durva nyomásgyakorlással, identitásuk megtagadására kényszerítette. Ez volt a hírhedt „szlovákosítás.” Az ellen senkinek nem lett volna kifogása, ha – egyéni felelősség alapján – azokat a magyarokat büntetik, akik tényleg követtek el háborús bűnöket. De ehelyett, soviniszta gyűlölettől vezérelve, ártatlanokat diszkrimináltak. Miközben vétlen magyarokat kiközösítettek, aközben – Skultéty Csaba SZER-újságírót idézve - a szlovákoknál „aki a háború alatt északon Hlinka-gárdista volt, abból a háború után egy csapásra a kitelepítetteket felügyelő partizán-gondnok lehetett délen”. Szomorú, de az elvileg demokrata Beneséknél e téren még a szabadság elpusztítására felesküdött csehszlovák sztálinisták is jobbak voltak. Az 1948-as kommunista hatalomátvétel után a nemzetiségekre ránehezedő nyomás, ha nem is szűnt meg, de kicsit enyhült.

 

Szlovákiai zsidók bevagonírozása.Tisoék  minden deportáltért fejpénzt fizettek.

Elvileg, morálisan, ilyen törvények demokratikus fenntartására
nincs mentség. Ahogy a zsidótörvényeket aláíró Horthy Miklós, úgy a magyardeportáló Benes sem kívánatos az európai szalonban. De utóbbit a gyakorlatban mégis eltűrik. Mégpedig avégett, hogy Csehszlovákia – Ausztriához hasonlóan – a II. világháború után „a náci agresszió áldozataként” a győztes oldalra soroltatott. Elfedve a tényt, hogy a szlovákok tömegei vettek részt a megszállók kiszolgálásában. A nyugati nagyhatalmak azért bánnak ennyire szőrmentén a dekrétumokkal, mert az ő lelkiismeretük se tiszta. Nemcsak hogy eltűrték, de támogatták a kisebbségek beolvasztására irányuló törekvéseket. Az 1946-47-es párizsi békekonferencia brit delegátusa, Lord Samuel Hood nyíltan kimondta: „az legyen a célunk, hogy a faji kisebbségek asszimilálódjanak azokban az országokban, amelyekben élnek, ne pedig az, hogy fennmaradjanak” – idézi könyvében Romsics Ignác. Amellett az angolszász szövetségesek is deportáltak: hatóságaik – repatriálás örve alatt – szerte a megszállt Európában elfogták, kiszolgáltatták a visszatérni nem akaró szovjet emigránsok és menekültek tömegeit az NKVD osztagainak, akik kivégezték (vagy a szovjet kikötőkből egyenesen Gulagra szállították) őket.

A magyarokat lakhelyük elhagyására    kényszerítették.Megint bűnbakok?

De - függetlenül attól, mi zajlott a múltban – az Uniónak is látni kell: Szlovákia vezetése átlépett egy határt. Természetesen a szlovák nép többségének joga van ahhoz, hogy demokratikus választásokon fasisztákat (vagy fasisztabarátokat) juttasson hatalomra. S hogy utálja a magyarokat, és ellenszenvét kifejezze. De ahhoz nincs, hogy megnyirbálja a kisebbségiek szabadságát. Jelen helyzetben Brüsszelnek azonnali szankciókkal kell sújtania a teljes pozsonyi vezetőréteget. Ugyanis a szlovák ellenzék bebizonyította: ilyen tekintetben nem alternatívája a kormánypártoknak. Északi szomszédunk a vértelen, „békés” közösségi hisztéria állapotában van. Ahol a másnemzetiségűek (és másként gondolkodók) sértegetése, bűnbaknak kikiáltása nem csupán lehetséges, de természetes része az állampolitikának. Mégpedig – idézzük ismét Skultéty Csabát -, azért, hisz „a szlovákság mint politikailag fiatal nemzet sorozatosan hozzájutott az ingyenzsákmány lehetőségéhez. Amikor megalakult a klérofasiszta szlovák állam, nagyon sok csehet utasítottak ki, és tették rá a kezüket a javaikra. Utána a zsidókat deportálták, vagyonukat arizálták (árjásították), majd a szepességi németeket és a magyarokat fosztották meg mindenüktől. Mindent könnyen kaptak és minden hibás lépésük következmények nélkül maradt.”

Hát tudatni kell velük: az ilyen jelképes, de törvényileg mégiscsak hatályos kirekesztés retorzióval jár. S csattanós pofon ez az engedékeny, „jó szomszédság mindenáron” címszó alatt folyó magyar külpolitikának. Karakán, nemzetközi síkon folyó jogvédő diplomácia szükséges. Nem csupán alibi-demars. Torz aránytalanság, hogy akik egy parlamenten kívüli szélsőjobbos törpepárt operettgárdájának apropóján hetek óta verik a tamtamot, nem szerveznek a szlovák országház pártjainak fasisztoid konszenzusával dacoló tömegtüntetést a nagykövetség elé. (Ahogy nem tették ezt a szerb fasiszták vajdasági magyarverései idején se) Pedig kéne. Mondhatjuk, egyszerű fáziskésésről van szó: Pozsonyban most zajlik, ami Budapesten a Horthy-újratemetés idején volt. Igen ám, csakhogy a lovastengerész szellemiségének kormányzati feltámasztásával szemben Demokratikus Charta alakult. Az MSZP és SZDSZ – a szlovák oppozícióval szemben – nem szavazott meg a parlamentben horthysta nosztalgiahatározatot. Az önálló demokratikus hagyományokkal alig bíró Szlovákiában viszont a mérgező történelmi szemét össznemzeti újrahasznosítása folyik. Ami – ha túldimenzionáló pánikra nem is – aggodalomra mindenképp okot ad.

Papp László Tamás