Nemzetbiztonsági Hivatal logó

Bosszankodhatnánk, hogy kis, relatíve fejletlen országként még egy igazi, hamisítatlan kémbotrányunk sem adódott. Az utolsó, tényleg jelentős, kormányzatilag szervezett törvénytelen lehallgatás az 1989-90 fordulóján nyilvánosságra kerülő Dunagate volt. Ekkor tudtuk meg, hogy a BM III. csoportfőnöksége az újjáalakuló vagy létrejövő demokratikus pártokat még pár hónappal a szabad választások előtt is megfigyelte. Visszaélések, kirívó esetek az időközben letelt tizennyolc évben is történhettek. De azt egyetlen, hatalmon lévő koalícióra sem tudták jogerősen, cáfolhatatlanul rábizonyítani, hogy felülről elrendelten, tömeges méretekben, illegális módon gyűjtene adatokat riválisairól. Csakhogy a gyanú árnyéka valamennyiükre rávetült. Hogy alappal vagy nélküle, szinte lehetetlen hitelt érdemlően bizonyítani. Jelenleg egy titkosított (aztán mégis publikált) kormányhatározat hozta lázba a parlamenti ellenzéket. A hivatkozott irat elviekben lehetővé tenné az önkormányzatok nemzetbiztonsági ellenőrzését, képviselőik lehallgatását. A titokminiszter szerint mindez csak fakultatív lehetőség, amit a helyhatóság kérhet. Kósa Lajos egyenesen párhuzamot vont a jelenlegi vezetés és az ÁVH közé. Próbáljunk ösvényt vágni a belpolitikailag motivált nyilatkozatdzsungelben.

A titkosszolgálatokkal kapcsolatban valamennyi pártközleményt érdemes fenntartásokkal tanulmányozni. Különösen igaz ez a Fideszre. Ugyanis pont Orbán Viktor jelentette ki 1998 augusztusában – alig pár héttel kormányfői beiktatása után – hogy elődjei idején adópénzből, törvénytelenül figyeltették pártja ismert személyiségeit. Parlamenti és ügyészségi vizsgálat lett a dologból. Ámde a végén kiderült: Orbán állításai – finoman szólva – nem helytállóak és bizonyíthatatlanok. Mára világossá vált a politikával foglalkozók számára: a jelenlegi Fidesz-elnök akkori kijelentése alighanem ravasz médiatematizációs húzás volt. Célja pedig az lehetett, hogy elterelje a sajtóérdeklődés össztüzét az APEH-elnöknek kinevezett Simicska Lajosról és a tetemes köztartozással fantomizált pártközeli cégekről.

Mindez önmagában természetesen nem jelentheti, hogy a minap elhangzott kijelentések feltétlenül légből kapottak. Attól, hogy valaki egyszer hamisan vádolt, nem lehet az összes jövőbeli bejelentését korábbi cselekményére hivatkozva lesöpörni. Tehát a Fidesz gyanújának háttere valóban felderítendő. Más kérdés, hogy egyelőre nemigen van mit kivizsgálni. Pillanatnyilag ugyanis nem tudunk konkrét ügyekről, amelyekben helyi politikusok titkosszolgálati jellegű akció megfigyeltjei lettek volna. (Egyről tudunk, de az még a jogszabály felülírt változatának hatályba lépése előtt történt. S ott az érintett – Riz Levente XVII. kerületi polgármester, nem célszemély, hanem állítólag megvédendő, potenciális áldozat volt. Akit a hatóság szerint szélsőjobboldaliak fenyegettek.)

Tehát kizárólag a módosított nemzetbiztonsági dokumentumról beszélhetünk. Kétségtelen, hogy az 1998-ban született rendelkezés eredetijében még csak az önkormányzatok hivatalainak titkosszolgálati védelméről esik szó. A múlt hónapi kiigazítás viszont általában önkormányzatokról beszél – értelemszerűen ide tartoznak a közgyűlési és képviselőtestületi politikusok is. A politológiai haszonelv alapján nem hibáztatható a Fidesz, hogy rácsapott a magas labdára. De vajon mennyi igazság lehet a filippikákban? A demokráciák nyilván nem tökéletesek. Még a legrégibb népképviseleti hagyományokkal bíró rendszerek vezetőinél is megesik, hogy jogtalanul próbálnak kompromittáló, vagy hátrányt okozó információkat szerezni riválisaikról.

Ha jogsértően figyeltetnének valakit, azt nem hivatalos úton fogják megparancsolni vagy lehetővé tenni. Mi több, nagyon sanszos, hogy nem is a „rendes” titkosszolgálat mindenkori állományával végeztetik az ilyen piszkos munkát. Az NBH és a Nemzeti Nyomozóiroda rettentő nagy szervezet. Sok olyan beosztottal, akik magánemberként nem feltétlenül rokonszenvez a kormánnyal. Ergo nagy a veszélye, hogy az effajta „kukkolási feketefuvar” kiszivárog, a célpont tudomást szerez róla. Jobb tehát külsősökkel végeztetni az ilyesmit. De – valljuk be – meglehetősen ritka, hogy effélét, akár titkosított formában, írásba adjanak. Hogy a legismertebb példát idézzük: Nixon sem az FBI (vagy a CIA) apparátusát utasította a demokraták lehallgatására. Hanem a magánszektorban dolgozó volt hírszerzők, titkosügynökök részvételével jött létre egy különítmény. Mely a törvénytelen akciókat – betöréses poloskatelepítések, iratmásolások, stb. – végrehajtotta. Magyarországon is van számos leszerelt rendőr, elhárító, biztonsági ember, aki kapható az ilyenre. Ráadásul az ilyesmi a megbízók nézőpontjából biztonságosabb.

Országunkban 3200 települési, megyei és kerületi önkormányzat van. Ami tízezres képviselőlétszámot jelent. Márpedig – a nagy számok törvénye alapján – ennyi politikus között lehet akár több száz korrupt, szervezett bűnözéssel összedolgozó, pozíciójával visszaélő ember is. Helytelen lenne kimondani, miszerint valaki után, aki részese a fehérgalléros maffiának, ne lehessen titokban nyomozni, pusztán azért, mivel az illető egy nagyváros vagy megye önkormányzatának tagja. Ugyanakkor rosszízű kombinálgatáshoz vezethet, amennyiben a helyhatóságok zömét birtokló ellenzékiek esetleges büntetőügyében a kormány által felügyelt rendőrség és titkosszolgálat foganatosít intézkedéseket. Ezért – a félreértések szétoszlatása végett – úgy kéne módosítani a törvényt, hogy amennyiben valamely bűnügy apropóján önkormányzati képviselő, polgármester is látókörbe kerül, a nyomozást – hasonlóképp a parlamenti honatyákhoz – a Legfőbb Ügyészség (vagy az ilyen jogkörrel felhatalmazandó Állami Számvevőszék) folytassa le. Mindezzel elejét vehetnénk alaptalan találgatásoknak. Ha pedig a gyanú jogos, úgy még inkább fontos lenne az ez irányba teendő hivatali átszervezés.

Papp László Tamás