„Utólag már nem fognak börtönbe zárni”

Utolsó frissítés:

Lengyel László vasárnap megemlékezést írt Bronislaw Geremek egykori ellenzéki vezető tragikus halála kapcsán. A Kádár-rendszer ellenzékije, Hodosán Róza levélben fűz kritikai észrevételeket Lengyel szemléletéhez. Az SZDSZ alapítójának írását alább olvashatja.

Lengyel Lászlónak Bronislaw Geremek halálára írt megemlékezése kapcsán

Kedves László!

Hodosán a Batthyány-örökmécsesnél.
Elfelejtett nyolcvanas évek
Engedd meg, hogy e tragikus eset kapcsán, de nem annak ürügyén a megemlékezésedben ejtett néhány, a magyar demokratikus ellenzékre tett megjegyzésedre reagáljak.

Ugyan a te szempontodból nem vagyok még elfogadható és méltányolható tagja a demokratikus ellenzéknek, mivel két alapvető hibám van. Az egyik, hogy élek még. Nem vitt el ideje korán semmilyen betegség, nem is ért értelmetlen baleset. Persze, ez bármikor bekövetkezhet, s abban bízom, hogy akkor legalább lesz annyi jutalmam, hogy akkor már te is adsz nekem néhány elismerő szót. A másik hibámat már nem tudom kijavítani: utólag már nem fognak börtönbe zárni.

Persze, ez a magyar demokratikus ellenzék számára – s természetesen csak a magam nevében beszélek – úgy tűnik, a te szemedben végzetes hibának bizonyult. Ugyan mindenben ugyanazon értékekért (szabadságért, demokráciáért, emberi jogokért) küzdött, mint a lengyel demokratikus ellenzék, a KOR, a Szolidaritás vagy éppen a csehszlovák Charta 77, egyben vállalt velük szolidaritást, illetve teremtette meg lengyel mintára a cenzúrázatlan sajtót, irodalmat és civil mozgalmat az elhazudott szegényekért, de bizonyára mindezek elhanyagolhatóak, hiszen a te szemedben az érdem a börtönben töltött idővel mérhető. (Bár itt egy kicsit zavarban vagyok, mert az 56-os halálraítélteknél sem számít már a siralomházban töltött idő, ha nem végezték ki őket.)

Persze, nálunk nem volt Szolidaritás szakszervezet és sok minden más sem, de ezt meg más történelmi különbségeket talán mégsem kívánod a demokratikus ellenzék számlájára írni. Igen, tudom: a kelet-európai diktatúráknak voltak keményebb és puhább változatai. De akik kockázatot vállaltak, sohasem tudhatták előre a megtorlás mértékét. Hiszen e diktatúrák éppen arra épültek, hogy felborították a „bűn” és „bűnhődés” kiszámítható rendjét. A diktatúrákat ezért önkényuralmak. Miért jár állásvesztés, útlevélmegvonás, zaklatás, tettlegesség vagy éppen börtön? – ezt nem lehetett kiszámítani. S ez volt az egész társadalmat átható lélekölő, jellemromboló „önkorlátozás” és „öncenzúra” alapja.

Tetszik nekem, hogy így utólag leginkább azok szeretik leszólni, semmibe venni egyesek kiállását, tevékenységét, akiknek akkor, még ez a „csekélység” sem volt vállalható. Sokak számára – s ez a rész most nem rád vonatkozik – olyannyira kockázatosnak tűnt e csekélység, hogy az ún. „ellenzéki ellenséges elemekkel” még kapcsolatot sem mertek vállalni. Az is igaz, hogy miután ezzel tisztában voltunk, én is személy szerint és bizonyára a többiek is nagyon vigyáztunk, hogy senkit se hozzunk kellemetlen, vállalhatatlan helyzetbe. Például, hogy nyilvánosan elkerüljük a más számára kockázatos helyzeteket, az utcán jómagam is átmentem a másik oldalra. Nehogy köszönésemmel, esetleg szóváltásommal jelezzem, milyen kapcsolatban vagyok vele. Nem akartam, hogy a titkosrendőrség figyelme felé irányuljon, kirúgják állásából, olyan sorsra jusson, mint én. Ez akkor számomra a legtermészetesebb és legelfogadhatóbb magatartás volt.

Igazad van, tényleg az élet elvesztéséhez, sok év börtönbüntetéséhez mérten nem számít a tíz-húsz állás és megélhetés nélküli élet, nem számít a publikációs tilalom, nem számít a megszámlálhatatlan házkutatás, kihallgatás, nem számít a folyamatos lehallgatás, megfigyelés, követés, nem számít a tudományos életből való kimaradás. Azt a pár kis rendőrségi verést, ugyan, semmiség, túléltük, és még van közöttünk olyan is, aki él.

Tényleg nem számít. Így gondolom. Mert igazad van: nekem megadatott valami, amit azóta sem bír megbocsájtani a magyar értelmiség, a magyar társadalom egy része. A karrierépítés és anyagi gyarapodás fájdalmas, rögös, megalkuvásos, kompromisszumokra kényszerítő, a gondolatot, a szabad írást, a szabad véleménynyilvánítást lehetetlenné tevő munka és élet helyett, én és társaim szabadok voltunk. Gondolatban és lélekben szabadok. Igazad van, ez olyan előny, amit tényleg nem lehet megbocsájtani. Az árát így utólag sem sokallom. Ha választanom kellene, újra azt az életet választanám. De sohasem jutott eszembe számon kérni másokon, hogy nem így cselekedtek, sem akkor, sem utólag. Most sem számonkérésből, csak igazságtalan, gúnyos, és lekicsinylő megjegyzésed késztetett írásra.

Furcsa a megjegyzésed a halottakról. Azt mondod, nem volt könnyű az ellenzéki élet, lám csak már mennyien nincsenek közöttünk. Tehát akik még élnek, azok csaltak, nem kaptak időben rákot, szívrohamot, nem ütötte el őket autó. Egyébként Solt Ottília nem autóbalesetben halt meg, a 15 éves fia igen. [E hibát utólag javítottuk. Elnézést. – A szerk.] Majd követte élettársa, Nagy W. András, gyógyíthatatlan betegségben haltak meg mindketten. És Matolay Magdolna, Krassó György, Szabó Miklós, Gyarmathy Katalin, Fekete Éva, Csalog Zsolt, Petri Gyögy, Zsille Zoltán, Hamburger Mihály, Bence György, Liskó Ilona, akik mind 50-es, 60-as éveikben haltak.

Erre még nekem is van esélyem, akkor majd nagyon fognak dicsérni? Nem számít.

Üdvözlettel: Hodosán Róza