Az Európai Unió pénzügyminiszterei megszavazták a 6,5 milliárd euró értékű ötéves hitelcsomagot Magyarországnak, amelyet előzetes ígéret szerint a Nemzetközi Valutaalap 20 milliárdos csomagra egészít ki. Ezzel bizonyosan kimentették azokat a bankokat, amelyek Európából Magyarország felé terjeszkedtek, és komoly kockázatot jelentettek saját országaikra. Az osztrák, olasz, belga, német, holland tulajdonú magyarországi pénzintézetek az elmúlt időszakban euró és svájci frank hosszú lejáratú hiteleket nyújtottak a lakosságnak, miközben éves lejárattal, az anyabankokkal refinanszíroztatták.

A bőséges piaci likviditás lehetővé tette, hogy magas hozammal értékesítsék termékeiket, és anyabankjaik legjövedelmezőbb szereplőivé váljanak. Ám a likviditás eltűnt a piacról, és ha az év végéig ezek a bankok nem jutnak forráshoz és ilyen nagyságú IMF–EU-garanciához, akkor bedőlésükkel a dominóelvnek megfelelően magukkal dönthetik először kelet-európai társaikat, majd nyugat-európai anyabankjaikat. Sokkal inkább köszönhetjük az IMF–EU-csomagot e pénzintézetek kétségbeesett és befolyásos lobbizásának, mint a kiváló magyar politikusoknak.

A neheze ezután jön. Ha sikerült megállítanunk a pénzügyi válságot e csomag ígéretével, a válságmenedzselést tartalommal is meg kellene tölteni, mielőtt bezúdul a reálgazdasági recesszió. Az összesen öt alkalommal lehívható csomagért az EU olyan felhasználási programot vár el a magyar kormánytól, amely tartalmilag is kiutat jelent a mai helyzetből. Mindezt meg kell alapozni egy új konvergenciaprogrammal és a foglalkoztatás szerkezetét megváltoztató intézkedési csomaggal.

A megszorítás elemeit a 2009-es harmadik költségvetés tartalmazza. Ez az innen-onnan összekapart és valószínűleg megszavazásra ítéltetett megtakarítás nem program. Ugyanabban a rossz szerkezetben ugyanazok a folyamatok játszódnak le. Semmilyen intézményi biztosíték nincs arra, hogy a mostani megszorítás után a régi szerkezetben nem áll minden helyre újra. De vajon ki, milyen alapon, milyen megbízhatósággal fog ötéves felhasználói tervezetet készíteni? Vajon ki, mire és milyen feltételek mellett fog e hitelekhez jutni? Vállalkozások? Pénzügyi szereplők? Állami projektek?

A 2006. szeptemberi konvergenciatervezet gyorsított elkészítésekor minisztériumok és külső szakértők politikusi vezényszavakra lapátolták össze az intézkedéseket és a reformprogramokat. A hitelesség érdekében, a Gyurcsány-kormány arra kényszerült, hogy Konvergencia Tanácsot hívjon életre, amely biztosította kül- és belföld előtt a program szavahihetőségét.

A mostani pénzügyi válságban és a készülődő reálgazdasági recesszióban sem nagyobb a felkészültség, mint akkoriban. Hogyan lehetne elvárni korrekt számítási anyagokat és tervezeteket olyan főnököktől és apparátusoktól, amelyek hat hét alatt tökéletesen más helyzetértékelést fogadtak el, és más számokra terveztek? Vajon kellő fölkészültséggel rendelkeznek-e egy fajsúlyosabb csomaghoz, vagy a 112. miniszterelnöki improvizáció következik? Kitől és milyen szerkezeti reformokat várnak? Kire számítanak a csomagterv kidolgozásakor? A 2006-os reformerek – Bauer, Békesi, Bokros, Csillag, Mihályi stb. – 2008 tavaszán elbocsátott légiójára? Milyen értékek, eszmék, elvek alapján?

A politikai feltételek sem kedvezőbbek. A kormány nem vonta be az IMF-fel és az EU-val folyó tárgyalásaiba a négy ellenzéki pártot, és szakmailag, politikailag aligha készítette fel saját pártját. Ezzel magára vette – miként 2006-ban is – a feltételek megismerésének és a csomag kidolgozásának valamennyi előnyét és hátrányát. Az összes válságkezelő siker és kudarc az övé. Nem tudjuk, hogy mi történt volna, ha az ellenzéki pártok is részt vehetnek a feltételek kialakításánál, ha belelátnak a kormány, az EU és az IMF kártyáiba, ha saját szempontjaikat is érvényesíthetik. Megakadályozták volna a megállapodást? Képtelen követeléseket fogalmaztak volna meg? Lehet. Most már nem tudhatjuk meg. Az ellenzék továbbra is felelősség nélkül politizálhat. Láthatólag nincs komoly befolyása sem kívül, sem belül az eseményekre.

Emlékszem, a magyar társadalmat a hetvenes évek végétől arra készítettük fel – részben a HVG-n keresztül –, hogy baj lesz. Készüljön a válságra, foglalkozzon az élet tényeivel, ne higgyen a hatalmasok hazugságainak. És dolgoztunk a lehetséges válságprogramokon. Amikor a nyolcvanas évek végén bezuhantunk a szakadékba, a társadalom már régen nem hitte azokat a baromságokat, amiket korábban könnyű szerrel bevett: „ránk nem hat a válság”, „megemeljük a béreket, levisszük az árakat”, „légy nyugodt, nem lesz semmi baj”.

Az elmúlt évtizedben azonban sikerült módszeresen elhülyíteni a társadalmat. Elhitetni mindent és az ellenkezőjét. Alkalmatlanná tettük az ésszerű gondolkodásra. Senki semmit nem ért a jelen helyzetből, senki semmire nincs fölkészülve. Nem is sejti, mi vár rá. A társadalmi szolidaritás teljesen hiányzik. Borzasztó a pénzügyi, rémesebb lesz a reálgazdasági válság: életek, karrierek, vagyonok megsemmisülése. De ennél is szomorúbb a nem értés, a nem tudás, az egymásra nem gondolás: a társadalom szellemi válsága.

Lesajnálható, kioktatható, hátsó padba ültethető nép lettünk. Miközben a lebutított, neokonzervatív nacionalizmusra dresszírozott Amerikát a válság változtatásra ösztönözte, nálunk minden marad a régiben. De kár.