Tetszett a cikk?

Eredetileg a néptől idegen hatalom operált a paternalizmussal. A pártállamnak lassacskán húsz éve bevégeztetett, de a társadalom már hozzászokott az állami gyámolításhoz. Miközben a lakosság a politikai elitet en bloc kárhoztatja, mondván, hogy „ezek” lopnak, csalnak, hazudnak, továbbra is tőle várja a csodát.


Kádár János népével. A jó gazda gondossága
© sulinet.hu
Négy magyarból három elutasítja az öngondoskodást, rendkívül „államfüggő”, paternalista mentalitású – legalábbis a (kormányhoz közel álló) Progresszív Intézet felmérése szerint. Jobb- és baloldal átlagos hívei közt e tekintetben gyakorlatilag nincs különbség. Mindnyájan a szociálisan túlfejlett kádári éra „vívmányaira” gondolnak nosztalgiázva. Ez különösen tragikus olyan időszakban, amikor bebizonyosodott: a költségvetés, a közszol-gáltatások, a közfinanszírozású egészség- és nyugdíjbiztosítás teljesítőképességének végső határára jutott.

A rendszer túlterhelt, mivel az aktív befizetők száma csökken, az eltartottaké viszont gyarapodik. Ráadásul a korrupció, a piaci szabályzók hiánya, az alacsony hatásfokú működés következtében a feneketlen bendőjű szisztémának az isten pénze nem elég. A kutatás számai arról tanúskodnak, hogy a polgárok többsége jelenleg is úgy gondolja: fentiek nem az ő gondja. „Oldja meg az állam” – Magyarországon ez a típusválasz a problémákra. Tömegek élnek olyan illúzió bűvöletében, hogy a másoktól beszedett pénzek újraelosztása révén garantált létnívó az idők végezetéig fenntartható lesz. Pontosabban: belegondolni sem mernek abba, mi lesz, ha a közhatalom által garantált juttatások forrása kiapad. Ez a hozzáállás majdhogynem kitéphetetlen a néplélekből, mert iszonyú erős történelmi gyökérzete van. Lássuk, miért is.

Mielőtt azonban belekezdenénk, szögezzük le: idézett kutatás a honi liberalizmus szegénységi bizonyítványa. Ugyanis az derül ki belőle: konzekvensen, a maga teljességében szabadelvű ember Magyarországon nincs. Mintegy 40 százalék kulturális szempontból liberálisnak mondható ugyan, de gazdaságilag masszívan etatista. Tehát szeretné, hogy az állam tisztelje a jogait (önkifejezés, vélemény- és ízlésszabadság, pluralizmus), de ennek gazdasági árát nem hajlandó megfizetni. Vagyis elvárja – sőt megköveteli –, hogy a felsőbbség ne szóljon bele abba, hogy élek, mit csinálok. Ugyanakkor természetesnek véli, hogy ugyanezen állam biztosítja a komfortos létszínvonalhoz szükséges javakat. Pedig kulturális szabadság hosszútávon nem létezhet gazdasági önállóság hiányában. Nyilvánvalóan ők a balliberális törzsbázis.

A másik – 37 százalékos – szegmens is kétlelkű. Rendpártiak, globalizáció- és kisebbségellenesek, tekintélyelvűek, vagyis politikailag osztályozva inkább jobb felé nyitottak. Többnyire viszont – miközben politikai dimenzióban antikommunisták – a kádárizmus paternalista örökségét vállalhatónak tartják. Belpolitikai tapasztalatok is azt mutatják, hogy az állami tulajdont, az alanyi jogú juttatásokat, a közkiadások növelését gyakran épp kőkemény jobbosok védelmezik leghevesebben. A legkisebb – mindössze 23 százaléknyi – réteg piacpárti ugyan, de kulturálisan ókonzervatív. Tradicionális nőkép, homofóbia, kemény büntetőpolitika iránti vágy jellemzi őket. Eszerint a statisztikai hibahatáron túl nincs olyan csoport nálunk, aki a szabadságot összes kockázatával és mellékhatásával együtt bevállalná.

Ha erre terelődik a diskurzus, rögtön felvetődik a kérés: mi volt előbb, a lakossági tyúk vagy a politikai tojás? Ki tehet róla, hogy ilyen a társadalmi attitűdspektrum: a nép vagy a hatalom? Nyugaton, ahol több száz éves a parlamentarizmus, joggal mondható, az ország kormánya (és állapota) olyan, amilyent pillanatnyilag megérdemel. Ahol a szavazók hosszú ideje demokratikusan választják (termelik ki soraikból) a politikusokat, ott a nép igenis felelős azért, milyen döntések születnek rá hivatkozva.

Nálunk a politika (a Habsburg-önkénytől a szűk látókörű, belterjesen kasztosodott dualista és horthysta magyar nemesi eliten át a náci, majd szovjet diktatúrával bezárólag) elzárta, illetve megfosztotta a népet a döntés lehetőségétől. Eszközei a nyílt szavazástól az idegen megszállók behívásáig terjedtek. Korszerű nemzettudat helyett avítt nacionalizmust, tömegdemokrácia helyett totalitárius tömeghisztériát oltott a híveibe. Utána pedig – mikor a világmegváltó, tömeggyilkos jobb- és baloldali ideológiák kora leáldozott – a Kádár-rendszer létrehozta a nyugatos modernitás torz karikatúráját. Viszonylagos civilizációs komfortot és jólétet – reálgazdasági fedezet nélkül.

’56 után – mondjuk ki – a hatvanas évek derekától a rezsim pénzzel vásárolta meg a tömeges lojalitást. Moszkva azért engedélyezte a többi KGST-országhoz viszonyítva magasabb életszínvonalat, a nyugati hitelek felvételét, hogy megelőzzön egy újabb robbanást. (Ne feledjük: 1989-90-ig a szovjet blokkban kizárólag itt fordult elő, hogy a párt egyeduralma népfelkelés folyományaként országos szinten teljesen megdőlt, a többpártrendszer helyreállt, a diktatúra erőszakszervezete összeomlott.) A látszólagos engedékenységnek azonban mélyreható következményei voltak.

Kádárnak az „ingyenes” relatív jólét mákonyával sikerült, amiben Rákosi terrorja kudarcot vallott. A szabadságszerető nemzetet rászoktatta a paternalizmus nevű drogra. Így aztán a kisemberek oroszlánrésze a juttatásokért cserébe önként lemondott a civil kurázsi, az öntudatos közéleti cselekvés jogáról. Fokozatosan leszokott az önálló, független életvezetésről – kifizetődőbb volt beállni a sorba. A párthatalom ravasz manipulációs gépezete elérte, hogy alattvalóinak többsége ne kényszernek, hanem áldásnak vélje ezt. Elhitette, hogy a politikai szabadság és társadalmi jólét egymást kizáró fogalmak. Kulturálisan homogenizálta a népességet, tabusítva olyan kibeszélendő dolgokat, mint cigány- és zsidókérdés, másság (általában a kisebbségi sorskérdések), az átlagtól elütő identitás szabadsága.

A rendszer új, a nép a régi (Oldaltörés)

Nem véletlen, hogy – a történelem cinikus fintoraként – az 1956-ban még rebellisnek számító Magyarországon volt 1989-90-ben a legkevésbé spontán, népi jellege a rendszerváltásnak. A vasfüggöny mögötti többi államban tömegtüntetés, össznépi engedetlenség, politikai sztrájk, forradalom, disszidálási hullám stb. tett pontot a rendszer pályafutására. Hazánkban viszont a pártállam hónapokig-évekig (Kádár menesztésétől a demokratikus választásokig) tartó vértelen folyamat részeként organikusan leépítette önmagát. A diktatúrát nem szétzúzták, hanem belülről felszámolódott. Lévén, hogy inogtak jóléti tartópillérei: a rubelalapú földgáz és a dolláralapú kölcsönök. A népet jobban lekötötte a Gorenje-turizmus, mint a Kerekasztalnál folyó alkotmányozási és választójogi disputák. Ennek tulajdonítható, hogy a „totális rendszerváltást” hirdető, radikálisan antikommunista SZDSZ alulmaradt a mérsékelt, fokozatos átmenetet preferáló, „népi szocialista”, harmadikutas MDF-el szemben. A közhangulat soha nem díjazta az olyan javaslatokat, mint igazságtétel, utólagos elszámoltatás, ügynöktörvény.

A rendszerváltás azért volt olyan gördülékeny, a politika stabilitás gránitkemény (1990 óta valamennyi parlament kitöltötte mandátumát), mert az MDF nem vállalta fel a piacpárti sokkterápiát. A fontolva cammogásra téve a hangsúlyt. Emellett a rendszerváltás vitathatatlan pozitívumai (utazási szabadság, a bejövő nyugati luxuscikkek, státusszimbólumok, világmárkák) olyan tévhitet gerjesztettek, hogy a kádári jólét nemcsak fenntartható, de növelhető is. Mikor bebizonyosodott, hogy nem kivitelezhető, rögtön feltűnt az ügyeletes populista. Beígérvén, hogy visszahozza a letűnt aranykort. 1994-ben a többség a kádárista lózungokkal kampányoló MSZP-re szavazott. ’98-ban a Bokros-csomag eltörlését kilátásba helyező Orbánra, 2002-ben a pénzhegyekkel kecsegtető (tetejébe azokat a jóléti rendszerbe be is zúdító) Medgyessyre. Végül négy évre rá a stabilitás és biztonságérzet ígéretével korteskedő Gyurcsányra.

Ténykérdés, hogy eredetileg a néptől idegen (vagy tőle fokozatosan elidegenedő) hatalom operált a paternalizmussal. De a pártállamnak lassacskán húsz éve bevégeztetett, a társadalom azonban „úgy maradt”. Hisztérikus bizalomhiánnyal párhuzamosan létezik a messiás- és fétisigény. Miközben a lakosság a politikai elitet en bloc kárhoztatja, mondván, hogy „ezek” lopnak, csalnak, hazudnak, ugyanakkor továbbra is őtőlük várja a csodát, a juttatásokat, hogy a semmiből bőségszarut varázsoljanak. Holott a paternalizmus nem kegyosztás, hanem végtelenül nyers, hatalmi önzés. Alkotmányozáshoz elég pár hónap, tulajdonosváltáshoz néhány év, a népi mentalitás felülíródása azonban sok évtizedet igényel. Ezzel a gond csupán annyi, hogy Magyarországnak nincs erre plusz ötven éve.

Papp László Tamás

HVG

HVG-előfizetés digitálisan is!

Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!