Immáron szabadon kutathatóak a nyíregyházi forradalmi vezetők elleni megtorló perben eljáró, azóta elhunyt ügyészek személyi anyagai a Fővárosi Bíróság és a Fővárosi Ítélőtábla által is jóváhagyott jogerős ítélet értelmében. Dr. Lupkovics György (50 éves) nyugalmazott vámtiszt, debreceni jogtörténész már évek óta az ’56-os megtorló perek büntető-jogtörténeti szempontú feldolgozásán fáradozik. A múltfeltáráshoz szüksége volt egykori ügyészek személyi anyagaira is. Az iratokat a Legfőbb Ügyészség (LÜ) irattára rejti, ezért hozzájuk fordult kutatási kérelemmel. Az ügyészség – a bíróság szerint tévesen – úgy gondolta, a kutatás szabadságát biztosító rendelkezések az ügyészségi irattárra nem vonatkoznak, s a levéltári törvény felülírható ügyészségi utasításokkal. A bíróság megállapította: az LÜ jogszerűtlenül tagadta meg egy történész kutatási kérelmét. A jogi képviseletet is ellátó Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) fontos eredménynek tartja az ítéletet, mert véleményünk szerint a társadalmi fejlődést akadályozza, ha állami korlátozás alá vetik a tudományos kutatás szabadságát.

hvg,hu: Elbízta magát, vagy csak elégedett?

L.GY: Miért bíznám el magam? Ezt a kérdést nem is érzem helyénvalónak. Mielőtt pert indítok, igyekszem a terület legjobb ismerőivel konzultálni. Az adatvédelmi biztost is azért kerestem meg, hogy ne perlekedjek alaptalanul. Elégedett annyiban vagyok, hogy az én jogértelmezésem bizonyult helyesnek. Másrészt csalódott vagyok. Nem először tapasztalom ugyanis, hogy jogi alaptételek nem működnek az életben, így a jogszabálynak nem minősülő belső utasításokra való hivatkozás sajnos manapság is gyakori. De hogy ez még az LÜ-n is előfordulhat, azon igencsak elcsodálkoztam. Viszont ez a per lehetőséget adott arra, hogy a TASZ lelkes, tehetséges fiatal jogászaival megismerkedjem. Pozitív élmény, hogy olyan bíróságok előtt folyt a per, ahol mindvégig éreztem, jogilag egyenrangúak a felek.

hvg.hu: Ez az eset ugyanakkor ismételten rávilágított a levéltári törvény gyengeségeire is, amelyen változtatni kellene.

LGY: A levéltárosoknak is felelősségük van abban, hogy elfogadták az ügyészség iratkezelési szabályzatát. Eszerint ugyanis az ügyészségnek át sem kell adnia a személyi anyagokat a levéltárnak.

hvg.hu: Mit gondol, mire fog bukkanni, ha valóban beengedik az LÜ archívumába?

LGY: Nagyjából ismerem az érintettek életútját, de hiteles forrásnak csak a személyi anyag tekinthető. Remélem, néhány makacs kérdésemre választ kapok majd. Mivel a büntetőeljárás valamennyi résztvevőjének – elítélteknek, nyomozóknak, bírónak – az életútját megismertem, az ügyészekével lesz teljes a kép. Igyekszem a másik oldal érveit is megismerni, s megérteni. Nem feltételezem, hogy csupa gazember volt a „másik oldalon”. Gondolkodásmódomat talán az is befolyásolja, hogy én is egy átlagos magyar család szülötte vagyok. Apai nagyapám a két háború között az igazságügyi minisztérium nemzetközi jogi osztályát vezette, a Népszövetségben képviselte Magyarországot a Nemzetközi Légi Jogi Szakértő Bizottságban, de a büntetőjogi és börtönügyiben is. 1945-ben Szálasi Ferenc nemzetvezető fel akarta akasztatni, mert mint nemzetközi jogász tiltakozott Magyarország tervezett kiürítése ellen. Ugyanis ebben az esetben az állam alkotóelemeinek hiánya miatt a szovjet csapatok – nemzetközi jogi értelemben – a „senki földjére” érkeztek volna, elfoglalásával Magyarország megszűnt volna létezni. Nyugdíjazását követően 1946-tól az FKGP politikusa volt, országgyűlési képviselő. A pártot Nyíregyházán és Szabolcsban is újjászervezték, ennek volt ő megyei elnöke. Ezért az ügyészek rá is halálbüntetést kértek, de „csak” 15 év börtönt kapott. Az anyai nagyapámról pedig azt kell tudni, hogy ő a Munkásőrség alapító tagja volt. Őt is imádtam, eszembe sem jutna megtagadni. De hogy az általam feltárt dolgokról halvány fogalma sem volt, abban is biztos vagyok. Egy embert – álljon bármely oldalon is – csakis a tettei minősítenek.

hvg.hu: Ön az 1958. május 6-án kivégzett Szilágyi László, Tomasovszky András és társaik perét vizsgálta. Mit kell tudni róluk, mi volt a „bűnük”?

LGY: Szabolcs megye forradalmár vezetői voltak. Valamennyien rendpártiak: Szilágyi végig együttműködött a tanácsi és a pártvezetőkkel, amit többen nehezményeztek is társai közül. A gazdaság működtetésére, a közellátás biztosítására, a rend fenntartására törekedtek. A kisgazdapártiak is a jövő évi kenyér érdekében szólították munkára a parasztságot. Végül húsz emberrel szemben emeltek vádat. Kiválasztásuk fokozatosan, több lépcsőben történt, annak megfelelően, ahogy egyre magabiztosabbá vált az új hatalom, a kormány, az MSZMP. Ezzel együtt erősödött a bosszúvágy is. A szintén halálra ítélt Tomasovszky fegyverrejtegetés miatt már börtönbüntetését töltötte, amikor a megyei lapban megjelent egy írás: „Mi történt október 26-án, délben Nyíregyházán?” . Ebben többször is megnevezték őt, mint aki a tömegtüntetés szervezője, a szoborrombolás aktív irányítója volt. A megyei ügyészség törvényességi óvást kezdeményezett az LÜ-n, kevesellték a fegyverrejtegetés miatt rá kiszabott három hónapot. Ám ennél nagyobb szerepe lehetett újbóli elítéltetésének, hogy korábban vitába keveredett egy szomszédjával, akinek fia ÁVH-sként szolgált. A halálos ítéletben nyilván azt is „méltányolták”, hogy apja korábban főispán volt.

hvg.hu: Kutatóként elsőként sikerült betekintést nyernie az ’56 után Ukrajnába deportált magyarok kihallgatási jegyzőkönyveibe. Tényleg voltak közöttük is beszervezettek, akik még a rokonságról is jelentettek, csakhogy szabaduljanak a nyakukra kötött huroktól?

LGY: Egy alapproblémát kell felvázolni. Standeisky Éva, az 56-os Intézet munkatársa szerint az a kérdés: szabad-e az emberi esendőséget, a pillanatnyi megingást, a lelki bajt az utókor elé tárni? A forradalmárok későbbi, a megtorlás folyamatában tanúsított magatartása nem csupán a hősies helytállás volt. A viselkedés skálája a konok hallgatástól a megalkuvásig, sőt, az árulásig terjedt. Vagyis az a kérdés, szabad-e kiadni azokat, akik fogságuk bizonyos szakaszában olykor eltértek azoktól az erkölcsi normáktól, amelyeket maguk és mások számára kötelezőnek tartottak.

hvg.hu: És megengedhető?

LGY: Szerintem az utókor kötelessége. Ugyanis vagy tényfeltárást, történetírást végzünk, vagy mítoszokat, legendákat gyártunk. Ez persze nagy felelősséggel is jár. A húsz vádlott egyikének ügyét elkülönítette a katonai bíróság, vele szemben a rendes bíróság szabott ki büntetést. Ennek és az enyhébb ítéletnek az okai között biztosan szerepet játszott, hogy ekkor már, mint ügynökről, nyilvántartást vezettek róla a politikai nyomozók. Később elismert pedagógusként fejezhette be pályafutását. Egy másik vádlottat – beszervezése ellenére – az operatív bizottság döntése értelmében kellett vád alá helyezni. Ezért aztán ki is zárták a hálózatból. Ügye más miatt is érdekes: börtönbüntetését jogszerűtlenül szakíttatta félbe a hadbíró, aki ezért feletteseitől komoly kritikát kapott. Olyan is akadt, akit már a büntetése kitöltése után próbáltak meg beszervezni. Aktája a beszervezési eljárás iskolapéldája. Ő azonban — ez egyértelműen kiderül — megtagadta az együttműködést. Ami esetében különösen érdekes, mivel a rendszerváltozás hajnalán ismét politizálni kezdett a kisgazdapárt színeiben, aktáját majd negyven év múlva újra elővették és tervezték vele a kapcsolat felvételét, amitől aztán mégis elálltak. Véleményem szerint mindig van választási lehetőség. Az érintetteknek is volt, ezt mutatja azok példája, akik ellen tudtak állni. Nem fér kétség emberi nagyságukhoz.

hvg.hu: Igaz, hogy még az ország legkeletibb szegletében sincs két egyforma beszervezési eset?

LGY: Eddig 75 ügynök nevével találkoztam. Mivel minden eset mögött egy sors húzódik meg, értelemszerűen minden beszervezés más és más. Az általam vizsgált esetek mögött mindenkor valamilyen kényszer állt, még akkor is, midőn a 6-os kartonon ennek okaként a „hazafias alapon” bejegyzés szerepel. Ezzel a jobb érzésűeket csapták be. Ki ne lenne képes egy kis szívességre hazájáért? Sajnos többen kifordultak magukból és az állambiztonsági szervezet részeivé váltak. Jelentéseiket vaskos, sokszor több kötet őrzi. Ők olyanokról is jelentettek, akikről egyébként nem volt feladatuk. Különösen megdöbbentett az egyik kisgazdapárti politikus fiának esete. Ott volt a szovjet emlékmű ledöntésénél, az FKGP alakuló ülésén a vezetőség pártírnoknak nevezte ki. A lakásán tartott házkutatás alkalmával 50 kispuskalőszert találtak. A beszervezést e terhelő adatok alapján végezték, ellene büntető eljárás nem indult. Mindenkiről jelentett, nagybátyjáról, kisfia keresztapjáról, felesége rokonságáról egyaránt. Szorgoskodását olyannyira értékelték tartótisztjei, hogy még külföldi bevetését is tervezték. Végül az MHSZ-es karrierjéért cserébe fejezhette be ügynöki szolgálatát. Egy szintén volt kisgazdapárti ügynök olyan lelkesen jelentett, hogy — megragadván a kínálkozó alkalmat — egyúttal valamennyi haragosának is törleszteni próbált. Persze nekik is vannak személyiségi jogaik. De az áldozatainak nincsenek? A megfigyeltek közül sokan máig sem tudják, miért került a belvárosi iskolából a tanító hirtelen egy tanyasiba, miért fosztották meg az ügyvédet hivatása gyakorlásától, miért váltották le a tanácsi osztályvezetőt, vagy miért nem kapott útlevelet, gyermekét miért nem vették fel főiskolára. Sokan magukat okolták kudarcaikért, holott nem ők tehettek róla.

hvg.hu: Miért nem sikerült a hátunk mögött hagyott húsz év során kibeszélni ezt az egészet?

LGY: Talán ez napjaink legizgalmasabb kérdése. Sok az ellenérdekű fél. Valamennyi volt ÁVH-s, politikai nyomozó nyugdíjba vonulásakor aláírt egy titoktartási nyilatkozatot. Ők mondhatnák el leghitelesebben, mi történt valójában. De nem teszik, nem tehetik. Ráadásul „belügyes dinasztiák” is létrejöttek, sokuk gyermekei ma vezető pozícióban vannak, nekik sem érdekük a múlt feltárása.

Kurcz Béla