A magas bér- és profitterheket nyögő, a sokadik „adóátrendezést” végigszenvedő lakosság növekvő ingerültséggel figyeli a túlfejlett bürokrácia kiváltságőrző lépéseit. S jól emlékszik: a kádárizmusban az áremelést eufemisztikusan mindig árrendezésnek nevezték.

Aligha véletlen, hogy harcos APEH-szakszervezetekről mindeddig nemigen hallottunk. Mivel adóhatóságunk nem egy a sok közhatalmi szakintézmény között. Hanem a büdzsé szivattyúmotorja. Mely a beszedendő pénzt eljuttatja a költségvetés ütőérhálózatába. Tehát amennyiben ők nincsenek, akkor állam sincs. Így aztán stratégiai kulcsszervként a tisztviselőit próbálták jól tartani. Kevéssé voltak jellemzőek rájuk a közfinanszírozású ellátórendszerek, óriáscégek esetén mindennapos bérharcok. Házon belül rendezték a megélhetési feszültségeket.

© Végel Dániel

De az idilli békeidőknek vége. Mikor sok százezer vállalkozót, magán-alkalmazottat (az APEH ideális fejősteheneit) kapott el a válság gépszíja, nyilvánvalóan tarthatatlan álláspont, hogy a közszektor dolgozói ne érezzék annak negatív hatásait. A kirúgott, csődbe ment embert, akinek már nemhogy 13. havi bére, prémiuma, ruhapénze, étkezési vagy üdülési utalványa nincs, de fapados jövedelme sem, joggal dühíti, hogy ragaszkodnak privilégiumaikhoz az ő korábbi lenyúzott bőrén, megcsapolt zsírján üzemelő „őrhelyek” tagjai. Hozzáteendő: a magánszférában gályázó alkalmazottak többsége eddig sem kapott extrákat, vagy csak jóval kevesebbet, mint a nagyvonalú államnak dolgozók. Az APEH-köztisztviselőknek illene legjobban tudni: csökkenő kereslet és adóbevétel mellett a bérkiadások sem tarthatók változatlan nívón. Amikor milliók vállalják a réginél kevesebb fizetést, csak hogy állásuk legyen, a demokratikus hatalom szolgáinak is példát kell mutatniuk.

Természetesen senkitől sem várható el, hogy önként és dalolva fogadja javadalmazásának kurtítgatását. Ugyanakkor a csúcshivatalok, főhatóságok dolgozóinak jóval nagyobb érdekvédelmi mozgástere, zsarolási potenciálja van, mint egy mezei közalkalmazottnak, a piacon élő „pórnépről” nem is beszélve.

Konkrétan: az APEH-el összefüggésben valamennyi kormány alatt felmerült a részrehajlás gyanúja. Hogy politikai megrendelésre is razziázik, büntet és vizsgál. S ha ezek jogilag nem is bizonyosodtak be, valami azért kétségtelen. Mégpedig, hogy adószedőinknek lojalitást kell tanúsítaniuk az ügyeletes végrehajtó hatalom iránt. Továbbá komoly adótitkok birtokában vannak. Benne van a pakliban, hogy „gazdáik” korábban emiatt sem akarták előjogaikat bolygatni. Kérdés ugyanakkor, vajon joggal-e? Mármint hogy jogos-e az adózással kapcsolatos bármiféle titkolózás? Ha szabadon megtudhatom, milyen ingatlan és cég kinek van birtokában (nyilvános és közhiteles adatbázisokból), ugyan mi végre bizalmas információ a jövedelem?

Ugyanilyen misztikus köd borítja az APEH-nál hatályos úgynevezett érdekeltségi rendszert. Melynek jegyében a terven felül produkáló dolgozók jutalmat kapnak. Ha jól értjük, itt arról volna szó: az „adóbeszedési előirányzatot” túlhaladó összeg után a dolgozó „sikerdíjat” kap. Csakhogy nem rejt-e ez magában illegitim rizikókat? Nem olyan-e ez, mintha a rendőr fejpénz-jutalmat kapna az előállított, letartóztatott, megbírságolt állampolgárok után? Vagy ha a tanár annál több fizetést kap, minél kevesebb rossz jegyet ad? Egy ilyen szisztéma arra is ösztönözheti őket, hogy mondvacsinált, hajánál fogva előrángatott ürügyekkel tettest, szabálysértőt prezentáljanak, a csapnivaló, bukásérett nebulókat is átrugdossák felsőbb osztályba. Mi a biztosíték rá, hogy az APEH-nál ez a – felülvizsgálni szándékozott – rend nem ösztönöz felesleges, igazságtalan túlbuzgóságra?

Papp László Tamás