Miért nincs értelme a Bokros-Vona vitának?
A gazdasági válság és a szélsőjobb megerősödése nemcsak veszély, hanem lehetőség is a magyar demokrácia számára: óhatatlanul egymáshoz közelíti, a közös érdekek felismerésére sarkallja a korábbi ellenfeleket. A Fidesznek szembe kell néznie azzal, hogy 2010 után nem elsősorban az MSZP, hanem a Jobbik jelenti számára a kihívást. A szocialistáknak pedig azt kell önmagukkal tisztázniuk, hogy középtávon nem tudják legyőzni egyszerre a Jobbikot és a Fideszt, tehát valamelyikükkel kénytelen lesznek együttműködni.
A minap Gerendás Péter végighallgatta Eli Wiesel holokauszt-túlélő előadását. A zenészt néhány nappal később levéllel kereste meg egy tévénéző, aki látta Gerendást az eseményen. Szerzője minősíthetetlen stílusban ócsárolta a gitáros zsidó származását és felszólította, hogy menjen el „valódi” hazájába, Izraelbe. Az eset csupán azért érdekes, mert Gerendás nem hagyta válasz nélkül a dolgot, és a Népszava hasábjain reagált a maga humanista módján a vádakra. Ugyanígy a karácsony előtti napokban került nyilvánosságra a hír: Bokros Lajos, az MDF miniszterelnök-jelöltje nyilvános vitára hívná ki a Jobbik elnökét. Ezekből az eseményekből arra is következtethetnénk, hogy valamiféle párbeszéd megindulásának lehetünk tanúi a magyar közéletben.
A két eset kapcsán önkéntelenül felmerül a kérdés, kell-e Gerendásnak bizonyítani az „ártatlanságát” az általa el nem követett bűnökért. Bizonygatni kell-e ilyen esetekben a megtámadottaknak magyarságukat, hazaszeretetüket? Cáfolni kell-e minden alkalommal a hamis történelmi, gazdasági mítoszokat? Lehet-e szembesíteni értelmesen gyökeresen eltérő álláspontokat? Egyáltalán, szóba kell-e egyáltalán állni ilyen elveket valló emberekkel?
Jeskó József |
Mégis felmerül a kérdés, hol lehetnek a demokratikus közélet megújításának, a vitakultúra újraépítésének lehetőségei. Először is szögezzük le: közéleti vitáink elsatnyulását, szakmai kérdések átpolitizálását nem a Jobbik, hanem a tizenöt éve befagyott magyar pártrendszer és az erre ráépülő szervilis média okozza. Hiába fogalmazódik meg időről-időre nemcsak politológusok, közírók, hanem a választópolgárok részéről is egyre erőteljesebben, hogy véget kell vetni a megosztottságnak, józan, értelmes polémiának kellene uralnia a közbeszédet. Csalódniuk kellett azoknak, akik úgy vélték, hogy a gazdasági válság szorítása, a radikális jobboldal megerősödése, esetleg Gyurcsány távozása majd javít a helyzeten. A szomorú valóság az, hogy 2009-ben volt értelme rákérdezni a pártpreferenciára, amikor a H1N1 elleni védőoltást illető véleményeket mérte fel a közvélemény-kutató.
Egyelőre a két nagypártnak nem érdeke a szembenállás enyhítése. A Fidesz a kormánypolitika teljes tagadásával igyekszik óriásira duzzadt előnyét megtartani, míg az MSZP-nél láthatóan úgy vélik, hogy Orbán Viktorral mint a jövendőbeli diktátor veszélyével lehet a leginkább mozgósítani az elolvadó szavazótábort. Még mindig nem elég nagy a külső és belső nyomás, hogy a magyar politikai elit felismerje a közös érdeket és érdemi kommunikációt kezdeményezzen egymással, ugyanazok az arcok ugyanazokat az előre legyártott paneleket ismételgetik évek óta. Nemcsak a párbeszédre való képesség, az innováció is tökéletesen hiányzik a szereplőkből. A sokat emlegetett „demokratikus minimum” megvalósulása, vagy a magyar Moncloa-paktum megkötése a jelenlegi felállásban soha nem valósulhat meg. Ez azonban nem politikai osztályunk rettenetes romlottságából, vagy alkalmatlanságából, hanem a vitakultúra történelmi hagyományaiból és a tábormentalitás logikájából fakad.
Akik változásokat várnak a jelenlegi elittől, vagy értelmes, valódi közéleti polémiát akarnak hallani a kampányban, csalódnak majd, csak az erőviszonyok átrendeződése, a törésvonalak eltolódása hozhatja maga után a közbeszéd megújulását, és akkor sem feltétlenül pozitív irányba. A 2010-es választások után, amennyiben a Jobbik parlamenti erő lesz, alighanem elhalványul a bal-jobb törésvonal, és átadja a helyét egy rendszerellenes illetve -fenntartó megosztásnak. Fel kell készülnünk arra is, hogy a közéleti viták színvonala nemhogy javul, hanem még tovább romlik. Az MSZP minden bizonnyal egy súlyos vereség utáni könnyű célpont lesz, a Fidesznek pedig csodát kell tennie a gazdaságban, hogy ne kapja meg nagyon hamar jobbról a hazaáruló jelzőt. Ezen a helyzeten pedig nem sokat segítenek majd mérsékeltek gesztusai vagy ajánlatai.
Arra a kérdésre tehát, hogy lesz-e valaha egészségesebb közéletünk, emelkedik-e vitakultúránk színvonala, nehéz a válasz. Az mindenesetre bizonyos, hogy a radikális jobboldalnak tett vitaajánlatok legfeljebb gesztusként értelmezhetők, valódi diskurzus forrásaként semmiképpen sem. Ugyanakkor nem elvárható, hogy politikusaink önszántukból kilépjenek a megmerevedett struktúrákból. E területen bármilyen pozitív változást csak magának a pártrendszernek a változása, illetve az ezáltal fellépő – és felismert! – érdekazonosság hozhat.
Jeskó József