Orbán és a szlovák rulett

Utolsó frissítés:

Papp László Tamás Szerző:

Papp László Tamás
Papp László Tamás

Hiába kért haladékot a Híd, a parlament nagy többséggel elfogadta a kettős állampolgársági törvényt. Idevéve a június 4-ét emléknappá nyilvánítani akaró Trianon-törvényt is, leszögezhető: az épp alakuló Fidesz-kormány a magyarságpolitikát – a szomszédságpolitika rovására – abszolút prioritásnak tekinti, félresöpörve minden reálpolitikai aggályt, taktikai fenntartást. Még akkor is, ha az érintettek, a jogszabályok potenciális kedvezményezettjei részéről fogalmazódik meg.

Északi szomszédunk kormánya drákói retorziókat léptet életbe, amelyek a nyelvtörvény és a Benes-dekrétumok újraszentesítése óta aligha tekinthetőek felszínes blöffnek. Politológusok hada keresi a rációt, a dörzsölt politikus önérdekű esélylatolgatását mindabban, ami történik. Holott lehet, hogy nincs (vagy csak elenyésző részben van) benne ilyen.

A főáramú közembert mint olyat hajlamosak vagyunk minden ízében ravasz, számító figurának tekinteni, akit csak az foglalkoztat, népszerűségi mutatók tekintetében hogy jön ki az adott lépésből. Természetesen ebben nagyon sok igazság van. Az elmúlt húsz év magyar demokráciája a legjobb bizonyíték rá: a politikusaink a győzelem érdekében olyat is hajlandóak felvállalni, aminek gazdaságilag lehetetlen, káros, rizikós voltával ők maguk is tisztában vannak. Az utóbbi ciklusok szociális populizmusának hazug demagógiája lényegében erről szólt, jobb- és baloldalon egyaránt. Ami gyümölcsöző, nyereséges üzlet volt. A baloldalnak két megnyert választást, a jobboldalnak pedig kétharmadot hozott.

Viszont nálunk – ellentétben Szlovákiával – a nacionalista populizmus nem menő. Irredenta szöveggel – mint a Jobbik is példa rá – meg lehet nyerni egy, hol szűkebb, hol tágabb réteget, de hatalomra jutni, azt nem. A honi lakosság átlagától távol áll a revizionista, területi követelésekkel (vagy azok nosztalgikus emlegetésével) fellépő nacionalizmus. De még annak felpuhított, jelképes verziója is. Aki a Jobbikra szavazott, azt is jobban motiválta a cigányellenesség, mint Nagy-Magyarország víziója. Hogy miért van ez így, nem részletezném, kifejtettem már.

Lényegében annyi a fennforgás, hogy Szlovákiában a nemzeti demagógia gond nélkül átváltható parlamenti többséget képző vokstömegre. Ennek oka például az, hogy északi szomszédunknál a szocializmus vívmányait oltalmazó szociális demagógia már jó tíz-tizenöt éve blokkolva van. Pozsonyban a ’90-es évek második felétől keresztülvitték azon szerkezeti reformok javát, amit mi épp csak pedzegetünk. De a nép oroszlánrészének (és politikusainak) mégiscsak kell valami cirkusz, így jobb híján a nacionalizmusra „fanyalodtak”.

A szlovák sovinizmus virulens jellegének eredője továbbá az is, hogy azzal tudja manipulálni az ottani többséget, amivel nálunk, a „mieink” nem: a vélt személyes érdekeltség illúziójával. Egy szlovák nacionalista azt mondja potenciális választóinak: „jönnek a magyarok, elveszik a házad, földed, autód, munkád”. Ami a demagógiapiacon van annyira szexis, mint az, hogy „elveszik a Zemberektől a tudjuk mit”. (Mikor mit: nyugdíjat, szárnyvonalat, postát stb.) A magyar nacionalista viszont nem azt mondja, hogy „jönnek a szlovákok…”, hanem azt, hogy korrigáljuk, sőt: vizsgáljuk felül Trianont, harcoljunk a Kárpát-medencei magyar egységért. Alanyi jogú állampolgárságot minden magyarnak! Vagyis olyat követel az anyaországi magyartól, amiben neki – a javait a rátörő magyaroktól féltő szlovákiai szlovákkal szemben – semmi anyagi, materiális érdekeltsége nincs. Ellenkezőleg, komoly áldozathozatalt, kockázatvállalást feltételez a részéről. Hogy támogassa akár a nemzetközi jogot sértve a külhoni magyarságot, komoly büdzsétételeket fordítva a status quo módosítására. Ehhez a társadalom mérvadó hányada nem partner. Leszámítva a nemzetieskedő retorikával érzelmileg zsarolható belterjes szubkultúrákat.

Mire akar kifutni ez a gondolatmenet? Arra, hogy Orbánt és Semjént a fenti döntéseikben irracionális faktorok ösztönzik. A politikus sem csak egy ridegen mérlegelő érdeklény. Van, amit nem belpolitikai haszna mentén, hanem annak ellenében tesz meg. Azért mert úgy véli, így helyes. Akkor is végrehajtja, ha rajtaveszt. A Fidesz két választást és egy referendumot bukott el eddig a szociális demagógiával versenyre kelni próbáló – és mindig alulmaradó – nemzeti fundamentalista retorika használatával. Amit most tesznek hitből, szívből – vagyis inkább zsigerből – teszik. A magát liberálisnak valló értelmiség javarésze is hitt a politikai korrektség rituális és dogmatikus kánonjában. Őt sem érdekelte, hogy pont az lökte sírba kedvenc pártját, az SZDSZ-t, hogy képtelen volt a többségi-roma konfliktusokról egyszerre előítélet-és tabumentes diskurzusban szólni.

Orbánéknak ugyanaz a nemzeti mitológia és misztika, mint a kincstári liberalizmus hangadóinak a píszí. A gyengéjük, gyenge pontjuk, Achilles-sarkuk, amihez nem képesek a józanész mentén viszonyulni. Persze maguknak talán bebeszélik, intraperszonális szinten racionalizálni próbálván, hogy van ebben politikai sikértartalom. Hogy a jövendő megszorításoktól gyötört magyarságnak szimbolikus Botox-injekciókra van szüksége.

Egy vérprofi politikus milliókat képes becsapni, miért pont önmagát ne tudná átverni? Aki érvalapú politika helyett hitalapú populizmusban utazik, az miért ne szokhatna rá saját árujára? Például arra, hogy Isten a történelem ura. Nincs azzal önmagában semmi hézag, ha valaki ezt hiszi. De ha törvénybe is akarja foglalni: na, ott kezdődnek a bajok. Ugyanis azt jelenti: nemcsak magánemberként, de politikusként is ez vezérli. Márpedig, ha Isten a történelem ura, akkor ebből következően a történelmi eseményeket (így Trianont is) ő csinálta. Ám ha buzgón imádkozunk, (hisz büntetésünk oka nyilván az istentelenség) akkor, amit elvett, vissza is adhatja. Vallási és nemzeti mitológia így fonódik össze.

Mi lehet ennek a szimbólumfundamentalista kalandnak a vége? Vigyázó szemünket Pozsonyra vessük, mert sok minden dől el ott nemsokára. Minden szabadelvű kultúrember (beleértve jómagamat is) azért drukkol, hogy Fico és Slota bedőljenek, mint a tekebábuk. De ami jó a szlovák demokráciának, nem biztos, hogy a magyarra is pozitív hatást gyakorol. Ha az északi szomszédunk nacionalista katasztrófakoalíciója összeomlik, ujjongunk. Viszont Orbán ezt úgy fogja értelmezni: hazardírozott és győzött. Sőt, az ő „erélyes magyarságpolitikája” kényszerítette térdre Ficót. (Holott, ha Fico bukik, az nem Orbánnak köszönhetően, hanem annak dacára lesz.) Egy ilyen „fegyvertény” újabb kalandokra ösztönözheti a máshol hideg taktikus, de itt kamaszosan forrófejű Viktort.

Ha viszont Fico marad, az az orbáni „szlovák rulett” kudarcának ékes bizonyítéka lesz az új miniszterelnök kritikusainak szemében. Ami mérsékletre intheti Orbánt. Bár a Világtörténelem Urához fohászkodó hívei nyilván úgy gondolják majd: csak annyi a baj, hogy nem volt elég kemény és ájtatos. (Különösen, hogy vízióinak nincs racionális ellenzéki alternatívája, amit az MSZP és az LMP tétovázó, „taktikai igenjei” is demonstrálnak.)

Hozzászólások