Kevés olyan politikatudományi elmélet született az elmúlt években, amely akkora visszhangot váltott volna ki a közvéleményben, mint Ronald Inglehart chicagói professzor értékelmélete. A teória lényege, hogy kérdőíves kutatások alapján egy-egy ország elhelyezhető egy koordinátarendszerben, amelynek vízszintes tengelyét a nyitott/zárt gondolkodás, a függőlegeset pedig a racionális/tradicionális (vallásos/nem vallásos) világkép jelenti.

Ronald Inglehart

fulbright.com

A hazai eredmények tükrében kijelenthetjük, hogy idehaza a politikai rendszer által lefektetett alapértékek igencsak távol állnak a társadalmi valóságtól. Kérdés, hogy a felépülő új berendezkedés képes lesz-e feloldani ezt az ellentmondást?

A magyarok értékvilága és a rendszerváltás rendszere

A szerző utóbbi években – Christian Welzellel írott – tanulmányainak a kiindulópontját is azok a kutatások alkották, amelyben olyan kérdéseket feszegetnek, hogy a gazdasági fejlődés és a demokratizálódás között milyen mérhető összefüggések léteznek, vagy, hogy lehetséges-e a liberális demokrácia megteremtése szegény országokban? Az elméletet igen sok bírálat érte köztük a neves osztrák társadalomtudós, Max Haller részéről, elsősorban mert a „fejlődés” fogalmát Roland Inglehart meglehetősen szubjektívan kezelte, illetve mert a kutatások csak statikus állapotokat tükröznek, nem ábrázolják a folyamatokat.

A 80-as évek óta zajló kutatásokban a magyarok értékítéleteit is megszondáztatták, az eredményekből kiderül, hogy „Magyarország a hasonló, nyugati kultúrájú ország-tömb perifériáján, az ortodox kultúrájú országok közelében található. A vizsgált két dimenzióban a magyarok közelebb állnak a bolgárok vagy a Moldovai Köztársaságban élők gondolkodásához, mint a földrajzi értelemben hozzánk közelebb lévő Szlovéniához.”

Az adatok részletesebb elemzését idehaza a Tárki végezte el, kimerítő tanulmányukból érdekes kép bontakozik ki a magyarok értékvilágának helyzetéről. A szólásszabadság védelmét például társadalmunk egyáltalán nem érzi fontosnak, alacsony az egymásba vetett bizalom szintje, a véleménynyilvánítás szempontjából rendkívül passzívak vagyunk. A tolerancia kérdésében is messze esnek vélekedéseink a nyugati liberális demokráciákéitól, és a többség nem hiszi, hogy érdemi befolyással lehet sorsa alakítására.

Most, amikor a rendszerváltás rendszere végnapjait éli és egy új politikai berendezkedés születik Magyarországon, felmerül a kérdés, hogy a fenti – többség által vallott – értékrendszerrel mennyire volt összhangban az eltűnő politikai berendezkedés és mennyire felel meg majd neki a körvonalazódó új? Sokatmondó, hogy amíg a kormány vitatható intézkedéseit még a jobboldali véleményelit jó része is élesen bírálja, vagy a sajtószabadság kérdése kapcsán egyre-másra jelennek meg az elítélő nyilatkozatok, addig a közvélemény-kutatásokon alig-alig mérhető a Fidesz visszaesése. Ezen viták lényege jórészt el sem jut a választópolgárok többségéhez, vagy egész egyszerűen nem tartják őket fontosnak. Az elit vitái szűk értelmiségi viták, a politika és vele együtt a politikai elemzés is elveszítette szociológiai dimenzióját, témái kizárólag a pártok, a politikusok, vagy makrogazdasági döntések.

A rendszerváltással kialakuló politikai rendszer kudarca talán itt érhető a leginkább tetten: a politikai elit, a véleményformálók által hirdetett elvek – amelyek az egész felépítmény alapértékeit kellett volna, hogy adják – a társadalom többsége számára távoli, idegen és jórészt ismeretlen délibábok maradtak csupán. Ez magyarázatot adhat arra a jelenségre, hogy miért maradt a magyarok számára a politika a „nagyok dolga”, „úri huncutság”, amelyhez az átlagpolgárnak semmi köze nincs. Gondoljunk csak a cigányproblémára: a Jobbik felbukkanása kellett ahhoz, hogy az elit által kialakított, „politikailag korrekt”, ugyanakkor a mindennapok tapasztalataival éles ellentétben álló nyelvhasználatot egy valós diskurzus váltsa fel. A példákat lehetne sorolni, mindenesetre nehezen vitatható, hogy a rendszer ilyen tekintetben nem váltotta be a rendszerváltáskor hozzá fűzött reményeket.

Az új konstrukció kihívásai

A kétharmados győzelem felhatalmazást adott Orbán Viktor pártjának, hogy – amint Navracsics Tibor is kijelentette – új rendszert építsen. A fő kérdés alighanem az, hogy a megszülető jogi konstrukció és politikai gyakorlat jobban összhangban lesz-e a magyar társadalom értékvilágával, mint az előző, akkor van ugyanis egyáltalán esélye annak, hogy némi változást eszközöljön benne. Alighanem hibát követnénk el, ha olyan leegyszerűsítő következtetésre jutnánk, hogy akkor a Fidesz célja egy paternalista, államközpontú berendezkedés megteremtése, hiszen ez felel meg leginkább a társadalom értékítéleteinek. A kép ennél minden bizonnyal jóval bonyolultabb, jól jelzi ezt az igazságügyi miniszter nyilatkozata is:  „…a most kiépülő rendszer sokkal közelebb áll a nyugati típusú demokráciákhoz, mint az eddigi.”

Természetesen feltételezhetjük azt is, hogy Navracsics hatalmi arroganciája mondatta ezt, vagy, hogy álláspontja nem felel meg a Fidesz politikájának, a saját pártján belüli ellenzéket képviseli. Azonban ennek alapján látható, hogy a kormánypártokon belül vannak olyan erők, amelyek a jobboldal számára kívánják megszerezni a nyugatias jelzőt, vagyis megkísérelnek egy olyan konstrukciót létrehozni, amely egyszerre megfelel a nyugati/liberális követelményeknek, és viszi közelebb a politikát a társadalmi valósághoz. A célok mellett a hiányosságok is nagyon hamar felszínre kerültek, hiszen az ellentétes előjelű elvárásoknak nagyon nehéz egyszerre megfelelni.

A paternalista trendek erőltetése a többség számára nem jelent sérelmet, azonban a nyugati közvéleményben, sőt, még saját szellemi hátországban is megütközést kelt. Számos olyan terület van még, amely óriási kockázatokat rejt. Az egyik ilyen ütközési pont a vallás kérdése lehet. A Méltányosság és a hvg.hu közös kezdeményezése kapcsán kialakult vita tulajdonképpen tükrözi Inglehart eredményeit abban a tekintetben, hogy a magyarok a vallásos/világi tengelyen inkább az utóbbihoz állnak közelebb. Vagyis feltételezhető, hogy amíg a nyugdíjszektor államosítása vagy a sajtószabadság kérdése körül kialakult polémia a társadalom többségének ingerküszöbét nemigen haladta meg, addig a vallásos elemek beépítése a rendszer fundamentumába komoly ellenállást válthat ki rengeteg emberből.

Az új rendszerváltást meghirdető Fidesz motivációja érthető, hiszen rendkívül hamis állapot, amikor egy társadalom értékítéletei és politikai berendezkedésének elvei köszönő viszonyban sincsenek egymással. Számos jel arra mutat, hogy az új kurzus változtatni akarnak ezeken a meggyőződéseken – a legfeltűnőbb a kohéziós kísérletük a bizalomhiány leküzdésére –, ugyanakkor sok esetben engednek is ezeknek az elvárásoknak. A nyugatias berendezkedés és a társadalom elvárásainak összeegyeztetése mindenesetre nehéz feladatnak tűnik. Ha hihetünk Inglehart egyéb tanulmányainak, akkor azt mondhatjuk, hogy az új politikai kurzus sikerének kulcsa a gazdaságpolitika lehet, hiszen a fejlődés mérhetően segít a demokráciának, ami által lehetővé válik a fenti ellentét feloldása. A jobboldali kísérlet a jelek szerint könnyen félresikerülhet, akkor pedig nemcsak a Fidesz és az általa megteremtett rendszer, hanem az ország is könnyen a partvonalon kívül találhatja magát.