Bár az elmúlt hetek a politikában is az uborkaszezon jegyében teltek el, azért a politika szövedéke ez idő alatt is feslett szépen, mindinkább nyilvánvalóvá vált, hogy rossz úton halad a kormányzás, s ezáltal komoly bajba kerülhet az ország. A fülkeforradalom megnyert néhány honi csatát, de a világ elleni háborúban egyelőre vesztésre állunk. S ennek egyik legfőbb oka, hogy néhány nemzetstratégiai szempontból fontos kulcstárca, illetve annak kulcsszereplői kritikán alul teljesítenek.

Nekifutni a szégyenpadnak

Vegyük csak azokat a legkirívóbb nyári példákat, amelyek éppen most vannak napirenden. Hoffmann Rózsa, illetve Szócska Miklós államtitkárok sokadik nekifutásra próbálják ráncba szedni az oktatás-, illetve egészségügyet, de legújabb próbálkozásaik sem sokkal ígéretesebbek, mint az előzőek voltak. Hegedűs Zsuzsa miniszterelnöki főtanácsadó vidékmegváltó törekvései sem kecsegtetnek a remélt eredménnyel, hiába fejtegeti hosszú interjúkban a szegénységgel és a vidéki élet jobbításával kapcsolatos nemzetnevelő téziseit. Matolcsy György nemzetgazdasági miniszter pedig sokadszor kénytelen beülni a szégyenpadba, mert valamiért a kül- és belpiaci valóság hétköznapjai nem képesek igazodni az ő fantasztikus elméleteihez.

A következmények minden említett szereplő esetében ismeretesek. Kezdődik a tanév, az iskolák népe (pedagógus, diákok, szülők) megint csak találgathatják, mit találtak ki már megint a fejük fölött. A szegénység elleni harcban sem állunk túl jól, a betakarítások idején bizonyára ismét látni fogjuk, ki és mi oson a kertek alatt, a „kinövekedésre”, feltápászkodásra ítélt gazdaság pedig már a második negyedévben térdre rogyott, s  a harmadik negyedév végére alighanem ki is fekszik, hiszen az eddigi gyógyjavallatok hatástalannak bizonyultak.

Matolcsy György

Bánkuti András

Mindezek a fejlemények önmagukban is baljós árnyat vetnének a sikereinkre, csakhogy itt kitörési pontokról, a magyar társadalom stratégiai kérdéseiről van szó, s a világgazdasági prognózisokat olvasva bizonyosak lehetünk benne, hogy az eddigi szómágiák, rapid megoldások, a vudupolitizálás hókuszpókusz varázslatai nem segítenek. Igehirdetéssel, isteni megvilágosodással, hagymázas agymenésekkel nem megyünk semmire. Világos, egyeztetett koncepciókra, sokoldalúan megvitatott javaslatokra, körültekintő előkészítő, szakmai munkára volna szükség.

Mindez persze úgy nem megy, hogy a felelősök még újabb és újabb ötletekkel állnak elő, mert erre már nincs lehetőség. Az utolsó pillanatokban vagyunk. S a miniszterelnöknek is rá kellene végre jönnie, hogy környezetének kulcsfigurái csak ennyire képesek, tőlük várni a megújulást ostobaság volna. Ezeknek a szakembereknek a képességeit most már meghaladják a feladatok, új teamek, új szakemberek bevonására lenne szükség (mondjuk a Nemzeti Együttműködés Rendszere keretében), mégpedig azonnal. Éppen ezért teljesen érthetetlen, hogy a hónapok óta folyó bénázás után – amit feltehetőleg Orbán is észlelt – miért kell megint három hét valaminek a bejelentéséhez, ami persze megint egy szűk kör agymenésének eredménye lesz, amibe a körön kívüliek nem szólhatnak bele.

Belső kritika

Pedig ezek a kormányzati felelősök kormány- és ellenzéki oldalról is kaptak kritikát bőven az elmúlt félévben. Gondoljunk Pokorni felszólalására vagy Orbán „eligazítására” Hoffmann esetében (nem is szólva a legújabb tervezetet ért bírálatokról (tanoncképzés preferálása, az angol nyelv háttérbe szorítása, forráselvonás stb.). Hasonlóképpen keményen bírálták a szakemberek (Mellár Tamás, Bod Péter Ákos, Róna Péter, Karsai Gábor, Hamecz István, Farkas Zoltán stb.) Matolcsy „kinövekedést” vizionáló elképzeléseit. Hegedűs Zsuzsa programjaira pedig a szakértők már csak legyintettek, igaz, mást nem is tehettek, hiszen a jelek szerint ő is korlátlan bizalmat élvez, kinevezése óta eddig azt talált ki s azt csinált, amit akart.

A megbíráltak – hátuk mögött a kormányfővel – ezért aztán ma is agresszíven, öntelten, pökhendien vágnak vissza a bírálóiknak, és nemigen képesek elszakadni monomániás elképzeléseiktől. Emlékezzünk, január végén, itt a hvg.hu-n is keményen bírálták Matolcsyt a tárca elképzeléseivel kapcsolatban, amire a gazdaságpolitika magyar mágusa az ellenérveket többnyire félresöpörve kijelentette, hogy : "Nyerésre állunk!" (Erre ad most választ a pesti flaszterhumor, amely szerint Matolcsy programja majdnem sikeres, hiszen fél év múltán csak egy betűnyi az eltérés, mert valóban nyelésre állunk, ami kocsmanyelvre lefordítva azt jelenti, hogy szívunk, mint a torkosborz.)

Hasonló magabiztossággal és stílussal reagált az övétől eltérő véleményekre Hegedűs Zsuzsa, a miniszterelnök főtanácsadója is, aki „vidékszakértőként”, a társadalmi leszakadás ellen, a szegények felzárkóztatása és az elmaradt térségek versenyképességének fokozása érdekében (h)arcoskodik rendületlenül. Az eredményt – sajnos – az ő esetében is ismerjük, de bizonyára neki is volna még néhány jótanácsa a miniszterelnöknek. Kérdés, hogy kapnak-e erre újabb lehetőségeket, mert a fentebb említett területek féléves eredményeit nézve talán nem túlzás az a vélemény, hogy ezek a felelősök többnyire mérsékelt sikerű vagy kudarcos kontármunkát végeztek. A magyar társadalom és gazdaságpolitika stratégiailag fontos kulcsterületein jelenleg ugyanis – merjük ezt kimondani – feladatukra szakmailag, emberileg alkalmatlan személyek (nevezzük most őket mekkmestereknek) szorgoskodnak.

Hoffmann Rózsa

Fazekas István

Levitézlett légió

Tevékenységüket azonban a kormány az elmúlt hetekben is gyakorlatilag érdemi reakciók, kommentárok nélkül hagyta. Történhetett bármi, Szíjjártó mellett csupán néhány ügyeletes „megmondó”(Selmeczi, Gulyás, Kovács) tartotta a frontot, miközben a „kormányzati tényezők” eltűntek a nyilvánosságból, nyaralni mentek. Pedig szükség lett volna a kommunikációra, mert az elmúlt hónapokban nemcsak a válság mélyült világszerte, de az is látványosan megmutatkozott, hogy a Matolcsy, Hoffmann, Hegedűs által vizionált, illetve készített stratégiatervezetek bukásra vannak ítélve. Elsősorban az „életidegenségük” miatt.

Orbán egy év kudarcos kormányzása után mégis a régi gárdával képzeli el a válságkezelést, ami elkerülhetetlen, hiszen a jelek szerint „a nemzetközi helyzet tovább fokozódik”, s egyelőre nincs kilátás arra, hogy ez a pénzügyi-piaci környezet a közeljövőben javulna. Mindez persze azzal is jár, hogy a következő hónapokban egyre nyilvánvalóbbá válnak a belső gondjaink, ami – nevezzék bárhogy is a kormány részéről – megszorításokat, ár- és adóemeléseket és ezek nyomán egyre komolyabb társadalmi feszültségeket vetít előre. A stratégiailag fontos területeken ezért azonnal újra kellene gombolni a kabátokat, s ahogy mondani szokás, az új műsorhoz új szereplők kellenének.

„Magyarországnak rendkívül kedvezőtlen pénzügyi és gazdasági környezetre kell felkészülnie, nem ringathatjuk magunkat abba az illúzióba, hogy kívül vagyunk a veszélyzónán” – jelentette ki Orbán Viktor szerdai sajtótájékoztatóján. A miniszterelnök meglátása helyes, ugyanakkor érthetetlen, miért ragaszkodik mégis a „mekkmesterekhez”. Persze, reménykedjünk, hogy talán mégis meggondolná magát, s akkor azon sem ártana eltöprengenie, hogy a kialakult helyzetet figyelembe véve, a vezéri szerepkört félretéve mostantól neki is jobban kellene koncentrálnia az ország válságmenedzselésére.

Ez az egyetlen esélye, hogy ne kétszer bukott miniszterelnökként vonuljon be az új évezred történelmébe.