Államosítják az önkormányzati iskolákat. Bizonyos vélekedések szerint ennek még előnyei is lehetnek, mert például a minőségbiztosítás szempontjai jobban érvényesíthetőek. Ám még a megértőbb megközelítés szerint is aggodalomra ad okot, hogy az igazgatókat ezentúl az állam nevezi ki, azoknál pedig, akik eleve bizalmatlanok az állammal szemben, már a felvetés is kiverte a biztosítékot. Így Seres Lászlónál is, aki e lapokon intézett fergeteges filippikát Hoffmann Rózsa etatizmusa ellen.

Nekem is, ugyebár, aggódni volna tisztem. De valahogy nem tudok az etatizmuson aggódni. Nem az a lényegi kérdés, államosítják-e az iskolákat. Egy dolog számít: hogy milyen emberek tanítanak. Ez pedig leginkább azon múlik, hogy a tanárok megkapják-e a szükséges támogatást az igazgatójuktól és a tiszteletet a szülőktől. Erre viszont nincs bárhol alkalmazható, kész megoldás.

Az Egyesült Államokban, Angliában és Németországban is folyamatos az iskolafrász. Néhol központi ügynököket küldenek rá a helyi önkormányzati iskolákra, hogy „felzárkózol vagy bezárunk” taktikával fenyítsék meg a helyi igazgatót. Az Egyesült Államokban meg kitalálták a voucher-rendszert, amely a szülő kezébe adja a választást, hogy hová viszi az állami támogatást a gyerekével együtt, továbbá felvételiztetni is jogosult charter school-rendszer is kialakítottak. A voucher és a charter school – kifejezetten liberalizáló eszközök – nem oldották meg az gondokat. Egy-egy ilyen iskola – attól függően, kit kérdezünk – a közoktatás kis minőségi szigete vagy a méltányosság végső meggyalázása. Mindenesetre szó sincs arról, hogy egy gyereket sem hagynak hátra (no child left behind), ahogy Bush ígérte.

A közismerten etatista Angliában járások, önkormányzatok, állami szervek küzdenek az iskolákkal, főként azokkal, ahová elsősorban „problémás” gyerekek járnak. Finnországban szigorúan etatista az oktatás (más kérdés, hogy a bevándorlókkal ők is egyre kevésbé bírnak). Németországban kéthetente téma a német oktatás teljes csődje – bármikor elő lehet venni és sírni rajta, mert a német szövetségi kormánynak nincs valódi hatalma ezen a területen. A francia kormány egyszerűen megtiltotta a fejkendőviselést (ha még emlékszünk erre), ami nagyszerűen megoldotta a muszlim bevándorlók asszimilációját: a muszlim lányok az utcára mentek visszakövetelni fejkendőjüket. Hogy valójában mi segít (és mennyire nehéz az ügy), azt inkább egy gyakorló francia tanár filmje mutatja be. Vetítik ezt vajon a magyar tanárképzőkben?

*

A „problémás” gyerekekkel való foglalkozás állítja a legnagyobb kihívás elé az iskolákat. Ebbe a halmazba sokan tartoznak: egyedülálló, munkanélküli anyák fiai, nagyvárosi fekete gettók és bandák nevelte srácok, németül (hollandul, franciául, finnül) megtanulni képtelen, kulturálisan elszigetelődő bevándorlók (ez az elszigetelődés néha a helyi Btk.-ba ütköző cselekedeteket jelent), „rossz családi hátterű” diákok. A „nem problémás” szülők persze fejvesztve menekítik ki gyerekeiket egy ilyen iskolából, még akkor is, ha egyébként a körzetben laknak. Inkább elköltöznek, ha kötelező a körzetesítés.

Az ilyen iskolákban tanító tanárok idegei gyorsan amortizálódnak. Bostonban már azzal is próbálkoztak, hogy a Fülöp-szigetekről és a Dominikai Köztársaságból importáltak tanárnőket, mondván, majd elbírnak valahogy a spanyolajkú kamaszokkal. A tanárnők szegények, és szívesen jönnek, aztán idegösszeomlást kapnak, és menekülnének.

Egy ilyen helyzetben minden az igazgatón múlik. Édesmindegy, ki nevezi ki. Az igazgatónak kell támogatnia a tanárokat abban, hogy képesek legyenek megbirkózni a helyzettel. Az igazgatót pedig szakemberekből álló állami testületnek kell szorongatnia.

Őszintén: aki látott már iskolát, pláne „problémás” iskolát közelről, csak a legvadabb paranoia sugallatára képzelheti, hogy a fő probléma itt az, politikai kinevezett-e az igazgató. Naná, hogy az. Akkor is politikai kinevezett, ha az önkormányzat nevezi ki (valamilyen, gyakran elég álságos, választás vagy konzultáció után). A helyi közösség pedig boldog, ha a polgármesterük elősegíti a szegregációt – hallottam én már SZDSZ-es polgármesterről, iskolaigazgatóról, aki szigorúan megtiltotta, hogy a cigányok „felköltözzenek” és ott rontsák a levegőt. Elvégre neki a választóinak kell megfelelnie. Mire a cigány választók többségben lesznek, addigra iskola se lesz. Vagy halmozottan hátrányos iskola lesz. Az állami kinevezés nyilván nem számolja föl a szegregációt, de legalább nem teszi politikailag kötelezővé.

*

Ami a tanárokra gyakorolt politikai nyomást illeti: nagyobb városokban ez nem ritka, eddig főként egyes (de nem minden) egyházi iskola intoleranciája váltotta ki. A kisebb városokban és községekben viszont nincs két-három tanári kar, hogy csak úgy elbocsássanak valakit politikai nézetei miatt. Ha rákényszerülnek az elbocsátásra – leginkább, mert az önkormányzatnak nincs pénze az iskolára, és az állami normatíva nemhogy WC-papírra nem elég, de fűtésre sem –, ott persze nagyon is elképzelhető, hogy a politikai nyali hiánya az elbocsátandók élére repíti a tanárt. De ez önkormányzati iskolákban fokozottan érvényes. És ott nem a NENYIT meg az Alaptörvényt kell nyalogatni, hanem a polgármester valagát.

Nincs olyan kutatás, amely ne arra a konklúzióra jutna – minő meglepetés! –, hogy semmi nem ment meg egy iskolát, csak a tanár. A tanár képzettsége, a tanár személyisége, a tanár rendelkezésére álló támogatás – lelki és dologi –, és, már bocsánat, hogy ezt mondom, a tanári elhivatottság. Az igazgatót nyomás alá helyezni, hogy a tanárokat támogassa: ezt az állam alighanem jobban csinálja (mivel távolabb van a helyi kényszerektől), mint az önkormányzat.

És akkor vegyük még az egységes tanrendet. Vagy a fegyelmet. Vagy az egész napos iskolát. Én így nőttem fel; nem ártott meg. És, igen, a problémás iskolákban ez az első számú probléma: hogyan tartsunk valamilyen fegyelmet. A második: hogyan tudjuk felzárkóztatni, akinek a felzárkóztatására még van esély (a kicsiket), és hogyan tudjuk akadályozni, hogy elsodorja őket a környezetük. Na, hogyan? Egész napos iskolával.

Nem mondom, hogy az államosítás üdvözít, mert a közoktatás egyhamar nem lesz mennyország, főként azoknak nem, akik tanítanak benne. Mindenesetre üzenném az elrémülő értelmiségieknek, hogy cigány keresztlányaim édesanyja jó ötletnek tartja az egész napos iskolát. És azt is, hogy legyen fegyelem. Tudja, hogy az ő gyerekei mivel járnának jobban.