Sorsom kegyének tekintem, hogy kétszer is nagy dolgok tanúja lehettem Prágában. 1989 augusztusában sokan indultak útnak Magyarországról, hogy részt vegyenek a tömegtüntetésen, amelyet az 1968-as intervenció évfordulójára, augusztus 21-ére hirdetett meg a csehszlovákiai ellenzék. A csehszlovák határőrök azonban éberek voltak, sorra tartóztatták fel, és küldték vissza a tüntetésre igyekvőket: nem kizárt, hogy a gyanúsak azonosításában a magyar állambiztonsági szervezet is segítségére volt a csehszlovák kollegáknak.

Nekem szerencsém volt, az akkori Magyar Hírlap kocsiján, Lovas Zoltánnal és a lap más munkatársaival együtt sikerült átcsúsznunk az ellenőrzéseken; másnap vagy százezer tüntető társaságában álltam a Vencel téren, s meglehetősen közelről láthattam Deutsch Tamás és Kerényi György őrizetbe vételét. Bár a tömeget több ezer rendőr és munkásőr próbálta feloszlatni, bizonyosnak éreztem, hogy a rendszer napjai meg vannak számlálva.

Akkoriban az ember lépten-nyomon felhívásokat írt, egy padon ülve igyekeztem megfogalmazni angolul egy közös nyilatkozatot a csehszlovák Charta és a magyar demokratikus ellenzék nevében. Amikor készen lettem, Libuša Šilhánovához, a Charta szóvivőjéhez vittem el az írást. Alexandr Vondrának is látnia kell – mondta Libuša, Prágában mindig komolyan vették a demokrácia szabályait. Vondrára, (később Havel elnöki tanácsadója, majd miniszterelnök-helyettes) valami házibuliban találtam rá, közben tökéletesen megfeledkeztem róla, hogy a lakáshoz, ahol útitársaimmal laktunk, csak nekem van kulcsom.

A nyilatkozat végül elsüllyedt a hasonló irományok tengerében. A Deutsch Tamásék letartóztatása elleni tiltakozáson, a csehszlovák nagykövetség előtt, felálltam egy padra, onnan olvastam-szavaltam el, persze magyarul, a szöveget. Egyetlen mondatra emlékszem belőle: "Hamarosan véget ér az emberiség véres és ostoba kalandja, a kommunizmus".

Legközelebb decemberben, közvetlenül karácsony előtt utaztam újra Prágába, akkor már Varga György, Havel fordítója, később Havel személyes kérésére prágai magyar nagykövet társaságában, azzal a különösebb diplomáciai jártasságot nem igénylő megbízatással, hogy a demokratikus ellenzék alapította párt, az SZDSZ küldötteként üdvözöljem a Charta-létrehozta Honpolgári Fórumot.

A Fórum kicsiny székházának minden zuga tele volt emberekkel, az épületen belül is meg mindenütt a városban feliratok: Havel na Hrad, Havelt a Várba!, közeledett az elnökválasztás napja. Reménytelennek látszott Havel közelébe jutni. Aztán valahogy mégis sikerült. Az erkélyen ült, valószínűleg azért ott, hogy a füstmérgezés kockázata nélkül cigarettázhasson, öt-hat emberrel beszélgetett párhuzamosan. Emlékeztettem, hogy három éve ő is aláírta a magyar forradalom harmincadik évfordulójára kiadott nyilatkozatot, amelyben magyar, cseh, szlovák, lengyel és kelet-német ellenzékiek jelentettük ki, hogy a budapesti felkelést közös hagyományuknak tekintjük. Úgy tett, mintha tudná, miről beszélek. A rövid audiencia után ismét tüntetni mentem, ezúttal a román követség elé. Akkor még nem lehetett tudni, hogy Kelet-Európa reménykedő és vértelen forradalma Bukarestben nem fordul-e sötét tragédiába.

*

Helsinkiben kezdődött minden. A szovjet diplomácia ravasz húzásokkal létrehozta az egyezményt, amely diplomáciai formába öntötte a sosem létezett jaltai szerződés eredményét, Európa kettéosztottságát. Ehhez képest jelentéktelennek tetszett a semmitmondó deklaráció, hogy az aláírók tiszteletben tartják az alapvető szabadságjogokat, a gondolat, a lelkiismeret és a vallás szabadságát.

1976-ban aztán megalakult a Moszkvai Helsinki Csoport, amely jelentések egész sorával bizonyította, hogy a szovjet kormány nem tartja tiszteletben az általa aláírt megállapodást. A csoport tagjait sokévi kényszermunkára ítélték, de a Helsinki Záróokmány civil (ellenzéki) értelmezését már nem lehetett semmissé tenni.

A kételkedők sokaságával szemben annak a szovjet politikai fogolynak lett igaza, aki úgy vélte, a Záróokmány aláírásával „a nagy vörös cápa” bekapta a horgot.

1977. január 6-án Prágában, vásott papírra gépelve megjelent a Charta 77, amely ugyancsak a Záróokmányra hivatkozva a Polgári és Politikai Jogok valamint a Gazdasági, Szociális és Kulturális Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának tiszteletben tartását követelte, hiszen ezt a két ENSZ-dokumentumot Csehszlovákia kormánya (meg az összes többi szocialista kormány) is aláírta.

Csakhogy az Egyezségokmányok pontról pontra felsorolják a szabadságjogokat, a sajtó és a gyülekezés szabadságát, a tisztességes bírói eljáráshoz való jogot. Ezeket egy diktatúra nem tudja tiszteletben tartani.

De a Charta ennél is tovább ment: bemutatta, mennyiben szegi meg a csehszlovákiai államhatalom az egyességokmányok törvénybe iktatásával vállalt kötelezettségeit. A Charta egyik megfogalmazója, az első szóvivők egyike Havel volt. Őt már január 7-én őrizetbe vették. Az eljárás ellen 34 magyar ellenzéki tiltakozott.

1979 őszén Havelt és öt társát börtönbüntetésre ítélték. Ez ellen Magyarországon, október 29-én már 250-en tiltakoztak; ettől a naptól szokták számítani a magyar demokratikus ellenzék születését. A következő évben a lengyelországi Szolidaritás Gdańskban tárgyalóasztalhoz kényszerítette az állampárt vezetését.

Magyarországon ekkor kezdődött meg – szovjet és lengyel minta nyomán – a technikai eszközökkel sokszorosított, cenzúrázatlan, „szamizdat” könyvek, folyóiratok tömeges előállítása. A Szolidaritás mozgalmának fegyveres leverése nyomán egyre világosabbá vált, hogy az állampárt sokáig már nem tud a régi módon kormányozni, előbb-utóbb ismét rákényszerül, hogy egyezkedjék a társadalommal. Nemcsak a gazdasági ellehetetlenülése miatt, nemcsak azért mert behozhatatlanul lemaradt a fegyverkezési versenyben. Hanem mert nemcsak a hitelét vesztette el a társadalom szemében (az már rég nem volt neki), hanem a megfélemlítő erejét is.

Ha akadnak emberek, akik kihívó módon gyakorolják emberi jogaikat, és a hatalom mégis tehetetlen velük, akkor ez a hatalom talán nem is akkora hatalom. Akkor talán igaznak bizonyul Havel költői látomása a hatalom nélküliek hatalmáról. Meg Adam Michnik teóriája arról, hogyan lehet a hatalmat lépésről-lépésre kiszorítani a saját hatalmából.

Soha ilyen spontán és mégis szoros együttműködés nem volt a későbbi visegrádi országok között, mint a pártállam demokratikus ellenzéke működésének szűk másfél évtizedében. Kiknek a vétke, hogy ez a szellemi kooperáció szertefoszlott, hogy ma megint magyar és szlovák nacionalisták ugatnak egymásra, és politikai fantaszták másolják egymás csínytevéseit, óvodások módjára, hol imádattal, hol gyűlölködve?

*

1985 őszén a Nemzetközi Helsinki Szövetség – egy időben a hivatalos Kulturális Fórummal – alternatív fórumot rendezett a kultúra nyomasztó korlátairól. 2005-ben a Magyar Helsinki Bizottság – a húsz évvel korábbi összejövetelre emlékezve – ismét nemzetközi konferenciát szervezett az emberi jogok helyzetéről. Erre a nosztalgia-konferenciára eljött Havel is. Göncz Árpád beszélgetőtársaként, Szigeti László kérdésére válaszolva az mondta: „Sosem éreztem magam harcosnak. Ellenkezőleg, olyan ember vagyok, aki a harmóniát, a komfortot szereti, aki gyűlöli az összeütközést és a feszültséget. Persze az események menete, a kortársi történelem a hazámban és az alkatom végül arra kényszerítettek, hogy szembeszálljak a rendszerrel.”

Ez a sokkal inkább erkölcsi, mint politikai késztetés a szembeszállásra, akkor sem veszett ki Havelből, amikor elnöki mandátuma lejárt, amikor súlyos betegen legitim módon visszavonulhatott volna a közélettől. Ehelyett a People in Need nevű cseh emberi jogi szervezettel együttműködve rendszeresen fellépett a burmai, a fehérorosz diktatúrák ellen, és a kubai diktatúra ellen is, amelyre sokan máig némi nosztalgiával tekintenek, hiszen ifjú éveikben mégis csak Fidel Castro volt antiimperialista álmaik hőse.

2005-ben azt nyilatkozta a Sme című pozsonyi lapnak, hogy Lech Kaczyński elnöksége vagy Orbán Viktor visszatérése révén fojtó légkör uralhatja el Közép-Európát. 2008-ban viszont – az egykori kelet-német polgárjogi aktivistával, Joachim Gauckkal együtt – első aláírója volt a Prágai Nyilatkozatnak, amely a kommunizmus bűneit, a náci bűnökhöz hasonlóan, emberiesség elleni bűntetteknek minősítette.

Viszont?

De miért viszont?