Három külügyminisztere volt tavaly Magyarországnak: tavasszal még Martonyi János, nyáron Navracsics Tibor, ősztől Szijjártó Péter képviselte a kormányt külföldön. Ez kivételes külpolitikai teljesítmény; kérdés: mi lett az eredménye? 2015-re, a hatáskörök átrendezése és egy éles koncepcióváltás nyomán, a külügy önálló funkcióként eltűnt a szűk kormányzati palettáról. A diplomácia maradékát a távoli piacokat megcélzó külgazdasági funkcióhoz csatolták, az EU-ügyek pedig a Miniszterelnökséghez sorolódtak.

(...)

A visegrádi együttműködés repedezik, habár a menekültválságban a négyek felsorakoztak az arányos európai teherviseléssel szemben. Németországgal erősen romlott a viszony, Berlinből éles kritikák, Budapestről válaszul durva sértések röpködtek, holott a menekültügyben különösen szükség lenne szoros politikai és gyakorlati együttműködésre. Az orosz reláció politikai és gazdasági túlértékelése veszélyeket rejt: árnyékot vet nyugati szövetségesi kötelezettségeinkre, a valódi verseny nélkül odaítélt hatalmas üzletek (Paks II., az M3-as metró kocsijainak felújítása) pedig kifejezett gazdasági hátrányokkal fenyegetnek, tetézve az amúgy is jelentős fokú energiafüggést.

(...)

Gyurcsány Ferenc feltalálta magát Vlagyimir Putyin vagy Ilham Alijev társaságában, de a nyugati környezetben olykor parvenüként hatott. Orbán Viktor az EU–NATO-körben durcásan és gátlásosan félrevonul, egyetlen őszinte támogatója sem akad, miközben leplezetlenül csodálja Berdimuhamedov türkmén, Nazarbajev kazah és Erdogan török elnök, valamint a többi keleti despota „sikereit”.

(...)

Magyarország a XXI. századra ismét a nyugat-európai és észak-amerikai fejlett világ részévé vált – legalábbis esélyt kapott erre, amivel azonban eddig igen kevéssé élt. A Fidesz-stratégia a Nyugat-ellenes érzelmek szításától remél több támogatást idehaza, a szövetségesi helyzetünk elleni lázadás azonban ellentétes a nemzet érdekeivel. A transzatlanti tagságnak Magyarország számára bizonyosan nincs alternatívája.

A teljes cikk a HVG hetilapban olvasható.