Száz év alatt Magyarországon – nézőponttól függően – tíz-tizenkét rendszerváltás történt. Véletlenül sem használnám a rendszert váltottunk kifejezést, mert ezeken lakosságilag többnyire csak úgy átestünk, majd szépen hozzászoktunk a hosszabb-rövidebb ideig tartó kurzusokhoz. Voltak, amelyek évtizedekig bírták, és akadt olyan is, amelyik éppen csak ráeszmélt, hogy tulajdonképpen ő egy vadiúj rendszer, mire egy másik már a helyébe is lépett. De maradjunk az átlagnál, amely azt mutatja, hogy nyolc-tízévente új rendszer köszöntött ránk.

A kérdés: mit csináltunk a közbeeső időben?

Természetesen törtük a fejünket, hogy milyen legyen a következő rendszer, és erről vitázunk kocsmában, konyhában, munkahelyen és a lapokban. Az elmúlt években mi is publicisztikák százait szenteltük annak, és agysejtek millióit égettük el azon, hogy mi a rossz, ellenben mi lehetne a jó.

Azután nem lett.

Abban szinte teljes a konszenzus, hogy elég vacak minden, legföljebb azon megy a vita, hogy ki a hibás. No, de ez az, amibe ezúttal nem kezdünk bele. Az valóban nem mindegy, hogy egy rendszer a végére romlik el, avagy már a kezdetén romlott és embertelen, de élni kell jó és rossz rendszerekben is. Legalábbis erősen javallott. Bármennyire meglepő, de emberi élet híján a legtökéletesebb rendszer is sütheti a saját tökéletességét, és a leggonoszabbnak sincs kin uralkodnia. Amennyiben viszont nem tekinthetünk el az emberi élettől mint olyantól, akkor azt sem árt állandóan észben tartani, hogy mindegyiknek megvan a maga története, megvannak a maga küzdelmei.

Hiába állítja a lelkes néptribun, a lelketlen puccsista, az élre vergődő funkci, a szenvtelen technokrata vagy a hivatásos fülkeforradalmár, hogy ő végleg révbe kormányozza az emberek hajóját, és ha megvalósul a programja, vagy valóra válik a látomása, egyből eljő az aranykor, s már itt a Földön kivirágoznak az elíziumi mezők, ahol teljes a foglalkoztatottság és alacsony a rezsi, manna hullik az égből a gombolyaggal játszó kismacskákra és a bégető kisbárányokra, miközben mindenkinél csillogó ájfon heteseken szól a szférák zenéje – szóval hiába az ámítás, végleg révbe érni nem lehet.

Mindig elölröl indul minden: születni, elvegyülni és kiválni. Akármelyik korban és bármilyen körülmények között, de boldogulnunk kell, tanulnunk, felejtenünk, intéznünk szerelmi és üzleti ügyeinket (valaki a kettőt szigorúan egyszerre), állnunk a sarat, szembenéznünk a kihívásokkal – és ennek során mindenkinek a maga problémája a legvalóságosabb, legyen szó a lakhatásáról vagy a frizurájáról.

Kinek a hajlék, kinek a hajlakk.

Mindez elbeszélhető, megírható. Írni pedig leginkább az író ír, már ha bír. Ezért kortárs magyar írókat kértünk, hogy meséljenek emberekről, helyekről, hangulatokról, képzetekről. Arról, hogy miként élünk vagy élhetnénk valahol Európában, a Nemzeti Együttműködésben esetleg azon kívül. Mert érezhetjük mindazt, ami velünk és körülöttünk zajlik banálisnak, hétköznapinak, kockázat- és izgalommentesnek, csak éppen sose lesz már ennyire durva.