Ma reggel kinyitottam a vállalkozásom bankszámlakivonatát. Mire végigmentem a negyven-egynéhány tételen, megvilágosodtam a magyar rothadó kapitalizmus természetét illetően. Figyeljenek!

Először is csodás digitális világunkban totál agyrém a papíralapú kivonatozás, de magára valamit is adó adózó jobb a békesség alapon ragaszkodik hozzá. Mivel a kivonatokat nem lehet a végtelenségig ingyen visszakeresni, abszolút érdekem papíralapú kivonatot igényelni. Hiába tobzódom a netbankban, még a könyvelőm sem tudja megmondani, megbüntetnének-e, vagy rákényszerítenének-e az utólagos, fizetős kikérésre, ha lemondanám a papíralapú kivonatolást, és egyszerűen letöltögetnék. Ráadásul ki tudja, hogy a letöltött és mindenféle szolgáltatási díjakat is tartalmazó txt-kivonatok megfelelnének-e az elektronikus számlákról szóló bonyolult szabályoknak? (Nem.)

Úgyhogy inkább bízzunk csak Istenben, de azért tartsuk szárazon a puskaport! Amúgy miért kell minden nyamvadt készpénzfelvételről papíralapú bizonylat a NAV-nak és az örökkévalóságnak? (Hahó, környezetvédelem!) Mindez természetesen messzemenően idegesítő, mellékbüntetésként hergel a papírpazarlás – de ez rajtam és sorstársaimon kívül senkit nem érdekel. 1:0 a józan észnek (kevésbé a kapitalizmusnak, mert azt szimmantom, itt bankom sincs a helyzet magaslatán).

Az első dolog, ami egy ilyen banki papíron feltűnik, az a „bank által megfizetett tranzakciós illeték” felirat minden utalás alatt. Akkor is, amikor az ember a NAV-nak utal. A mindenit, ebben az országban még az adómat is megadóztatják! Hála Istennek és a kormánynak, ezt az illetéket a csúnya, gonosz bankom fizeti. Igaz, csúnya gonosz bankom olcsóbban is szolgáltathatna nekem, például megkímélhetne az utalásonkénti 500 forintnyi jutaléktól, ha nem kellene illetékeket, adókat, különadókat és büntetőadókat fizetnie kilóra. Ezeket persze nem háríthatja át direktben – áthárítja hát máshol, a számlavezetési díjban, az utalási költségben és még ahol tudja. Nem kárhoztatom. Én is ezt tenném, ha bank lennék. De legalább pártunk és kormányunk höröghet, hogy a rohadt kapitalisták megint nyerészkednek. (2:0)

Amúgy a vállalkozásom egyszerű darab, ezért csak négy-öt NAV számlára kell havonta utalnom a kötelező járulékot és adókat, amelyeket akkor is fizetek, ha rossz hónapom van, és mondjuk nincs bevételem. Minden hónapban alsó hangon mínusz 85 ezer forintról indulok, ennyi a létadó, a fejadó, amelyet azért fizetek, mert az állam nagy kegyesen megengedi, hogy dolgozzak (a szerencsésebb katások már ötvennel megúszhatják, de nekik is fizetniük kell, ha keresnek, ha nem). No, ez a „méltányos közteherviselés” kódnevű izé kis hazánkban. (3:0, remélem, számon tartják.)

Ja, utalás. A havi négy-öt kötelező utalás havi 2-2500 forintomba kerül. Ennyit fizetek azért, mert befizetem az adómat, és mert a NAV egyelőre nem képes egyetlen gyűjtőszámláról adónem szerint szétdobni a befizetett pénzt az adó-folyószámlára. Ha most azt mondaná nekem az állam, hogy elvesz tőlem egy éven át havi 2000 forintot, hogy kiépítsen egy adózóbarát informatikai rendszert, örömmel fizetnék, mert tudnám, hogy egy évre rá a bankomnak már nem kell egy kisebb vagyont jutalékban kifizetnem az utalásokért. Visszajönne a befektetés, ahogy mi, rohadt kapitalisták a piacon mondjuk.

Amúgy ezt a modernizációs akciót kezdhetnénk mondjuk az adóhivatal Abevjava / ÁNYK néven futó, gyakran informatikusok által is kezelhetetlennek talált nyomtatványkitöltőjével, ami elől jóérzésű ember úgy menekül, mint jól nevelt kislány a cukros bácsi elől. 4:0-nál tartunk, s közben egyre hangosabban szurkolunk Lázár Jánosnak és a bürokráciacsökkentésnek.

Erről jut eszembe egy másik hasonlóan praktikus „sarc”. Amikor pár évvel ezelőtt kitalálták a kötelező kamarai díjat (ezt minden vállalkozásnak fizetnie kell), joggal háborodott fel minden jóérzésű vállalkozó. Én még egy kósza levelet is írtam, hogy ugyan meséljék már el, milyen szolgáltatást szándékozik a kamara biztosítani nekem ezért a pénzért (az egy másik cikk témája, hogy végül milyen „szolgáltatást” vezettek elő ennyi pénzből, sajnos röhögés nélkül nem tudom elmondani). Persze ezt a kamarát és ezt a finanszírozási rendszert nem azért találták ki, hogy bármiféle piaci hatékonyságot, esetleg piaci érdekképviseletet felmutasson, szóval akkor meg is állapíthatjuk, hogy az állás 5:0 a józan észnek és a kapitalizmusnak.

Pedig egy olyan kis országban, mint Magyarország, szükség lenne államra, nem is akármilyenre: egy olyan államra, mely 1) segít az embereknek felkészülni a piaci versenyre (segítek én is: minőségi oktatás kellene, és az államnak a mi adónkból kellene finanszíroznia), 2) segít az emberek munkaképességének és életminőségének megőrzésében (póriasabban: esetleg meg kellene rendesen finanszírozni az egészségügyet, hogy esetleg el tudja látni a feladatát), és mely 3) nem akadályozza azokat, akik a piacon is tudnának boldogulni, esetleg másoknak is tudnának munkát adni.

Az van, hogy ezeket a dolgokat hatékonyan csak az állam tudja megszervezni és szabályozással kikényszeríteni, hogy a szolgáltatások elvárt minőségben jussanak el nemcsak a pénzzel rendelkező polgárokhoz, hanem minden magyar állampolgárhoz. Ezt a piac nem tudja megoldani, mert a piac nem szolidaritási alapon működik. Ez nem azt jelenti, hogy nincs helye a piaci elemeknek az oktatásban és az egészségügyben, sőt, esetenként igenis kellenek ezek a piaci elemek. De az állam nem alibizhet központosítással és felesleges bürokratizmussal ahelyett, hogy beletenné a szükséges pénzt (a mi adónkat) ezekbe a szektorokba, mert ha megtenné, megérkezne a vadnyugat, amelynek legfőbb jellemzője, hogy piaci mércével mérve sem hatékony, de legalább roppant igazságtalan.

A vágyott magyar államnak szolidárisnak és okosnak kellene lennie: okosabban és hatékonyabban kellene adóztatnia azokat, akik boldogulnak, nem kellene fojtogatnia az éppen alakuló középosztályt, viszont folyamatosan korrigálnia kellene a piac kiugró igazságtalanságait. A versenyben elbukóknak védőhálót, második-harmadik esélyt és főleg lehetőséget, oktatást, kinyújtott kezet kellene biztosítania.

Ehelyett a mai magyar állam a szolidaritás lebontásával, a kiszolgáltatottak rugdosásával, a piac torzításával, a kapitalizmus megcsúfolásával, párt- és kormánybarát oligarchák kitömésével, a józan ész szembeköpésével van elfoglalva. Így nem fog menni, akármeddig vitatkozunk arról, hogy az állam kicsi legyen vagy nagy. Tökmindegy mekkora, ha árt.

Nem feltétlenül a kapitalizmussal és a piaccal van itt baj, kérem, hanem az állammal. Az nem teszi a dolgát. Az rohad, az hajt minket a vesztünkbe, egészen a 6:0-ig.