A legújabb: a választási rendszerről közzétett Momentum-javaslatok között ott szerepel a kettős állampolgárok választójogának kiterjesztése: ne csak listára szavazhassanak, hanem egyéni jelöltekre is. Az utóbbit korábban már az Együtt is javasolta, igaz, a magyarországi pártokra leadott listás szavazat alternatívájaként, a Momentum pedig amellett, azt kiegészítve. Ugyanúgy két szavazatot adhassanak le a magyarországi választáson a nem itt élők, nem is innen elszármazottak, mint Magyarország lakói. Amikor az ellenzékiek – az MSZP-től az LMP-ig – azon háborognak, hogy a külföldön dolgozó magyarországi magyaroknak el kell menniük szavazni a külképviseletekre, a szomszéd országokban élőknek („magyarországi lakcímmel nem rendelkezőknek”) pedig nem, ők kényelmesen levélben szavazhatnak, az utóbbiak választójogát az MSZP-től az LMP-ig magától értetődő adottságnak tekintik. Tudtommal ma egyedül a DK utasítja el a kedvezményes honosítást és különösen a vele járó választójogot (valamint a közvélemény-kutatások szerint elutasítja a választók többsége).

Sokszor leírtam már, megismétlem: ez a magyarországi társadalom szuverenitásának korlátozása, hiszen a nyolcmillió magyarországi, a magyar törvények hatálya alatt élő választó nem maga dönt arról, hogy milyen törvényeket hozzanak az országban. Erre példa, hogy Magyarország lakói 2014-ben nem adtak kétharmados többséget a Fidesznek, az ő szavazataik alapján a Fidesz nem módosíthatott volna kétharmados törvényt 2014 második felében (például a fővárosi közgyűlés felállítását szabályozó törvényt), ezt csak a nem a magyar törvények hatálya alatt élők szavazatainak beszámításával tehette meg. Az ellenzéki pártok többsége ezt nem kifogásolta, és nem kifogásolja 2018-at illetően sem. Csak a rend kedvéért ismétlem meg azt is, hogy ilyesmire az Európai Unió régi országai közül sehol sincs lehetőség, csak az újonnan csatlakozott balkáni országokban, Horvátországban, Romániában, továbbá az EU-ba még csak készülődő Szerbiában. A népszuverenitás alapján álló demokráciákban nem az állampolgárság és a választójog a kisebbségi kérdés kezelésének eszköze. Ahol a kisebbségi kérdést jól kezelik, ott ezt autonómiával, a kisebbségek kulturális jogainak garanciáival oldják meg, és nem az anyaország által felkínált állampolgársággal és ezzel járó választójoggal.

Ideje, hogy a maga összefüggésében tekintsünk az Orbán-rendszer e fontos, az ellenzék nagy többsége által is támogatott pillérére, a „határokon átívelő nemzetegyesítésre”, amit én másfél évtizede, a státustörvényt ellenezve puha irredentizmusnak neveztem el, s amelynek nem egyetlen, de nyilvánvalóan legfontosabb eszköze a szomszéd országokban élő magyarok választójoggal is járó kedvezményes honosítása.

Legutóbb azt a szellemes utalást engedte meg magának Lázár János, hogy legyen Debrecen az „elszakított területek fővárosa”. Korábban azzal a célzással jeleskedett a kormányinfónak becézett sajtótájékoztatón, hogy Szatmár megyének „talán csak átmenetileg” tartozik a nagyobb része más országhoz. Orbán pedig azt válaszolta egy kérdésre Tusványfürdőn, hogy az autonómiát „jobb híján” támogatja. Hogy mi lenne a jobb, azt a tusványfürdői hallgatóság könnyen kitalálhatta: az „elszakított területek” valamikori visszakerülése Magyarországhoz. Elvégre Lázár is erre célzott. A ma az államhatalom csúcsán álló politikusok eszerint nemcsak irredenta hangulatot keltenek, de területi revízióról is ábrándoznak.

Orbán kivételes államférfinek, Lázár nagy magyar hazafinak nevezte Horthy Miklóst. Az ő hatalomgyakorlásának középpontjában negyedszázadon át a területi revízió állt. Ennek jegyében indították el 1938-ban az új fegyverkezési programot, tették Magyarországot a náci Németország szövetségesévé, ennek jegyében léptek be – Romániával és Szlovákiával versenyezve a tengelyhatalmak kegyéért – a második világháborúba, ennek jegyében küldték a frontra, az értelmetlen pusztulásba a második magyar hadsereg kétszázezer katonáját.

Merthogy addigra már volt ehhez hadseregük. Orbán azt is elmondta az idén Tusnádfürdőn: ahhoz, hogy Magyarország minden tekintetben erős ország legyen, erős hadsereg is kell, ami ma még nincs. A kormány Zrínyi terve viszont éppen erre, a hadsereg megerősítésére irányul. Ahhoz, hogy a hivatásos hadseregnek megfelelő háttere legyen, az Orbán-kormány egész sor lépést tesz az ország militarizálására: újra létrehoznak egy „Honvédelmi Sportszövetséget”, „hazafias és honvédelmi” nevelésre használják az iskolai tornaórákat, országszerte lőtereket építenek, vagyis előkészítik egy tömeghadsereg újbóli létrehozását. Újjá kívánják építeni az önálló magyar hadiipart. Emlékezhetünk rá, hogy Orbán annak idején ellenezte a sorkötelezettség megszüntetését, amit a szocialista-szabaddemokrata kormánytöbbség kezdeményezett, a Fidesz pedig csak népszerűségi megfontolásokból járult végül hozzá a kétharmados törvénymódosításhoz. Azt persze aligha gondolják, hogy katonai erővel szerezhetnek vissza magyarlakta területeket a szomszéd országoktól. Olyasmit azonban képzelhetnek, hogy erősebb hadsereg mozgósítása lehet alkalmas a nyomásgyakorlásra, ha kialakul egy olyan helyzet Európában, amikor a határok módosítása egyáltalán felmerülhet. Addig pedig várnak, és folytatják a státustörvénnyel elkezdett hidegháborút a szomszédok ellen.

A második világháború óta konszenzus van a kontinensen abban, hogy a határok változtatása nem vethető fel. (A Szovjetunió, Csehszlovákia és Jugoszlávia felbomlásakor csak szövetségi államok belső határai váltak külsőkké, de a korábbi külső és belső határok sehol sem módosultak.) Ilyen helyzetben az a kérdés, hogy megjelenik-e olyan erős hatalom az európai politikában, amely szemben áll ezzel a konszenzussal, ahogy az első világháború után Németország volt érdekelt a versailles-i rendszer felszámolásában. Hetven évig nem volt, most azonban megjelent ilyen hatalom: a putyini orosz állam. A Szovjetunió felbomlásával elkülönült államalakulatként létrejött Oroszországi Föderáció fennállásának első két évtizedében adottnak tekintették az egykori szovjet tagállamok különválását és az azokat elválasztó határokat. Putyin azonban „geopolitikai katasztrófának” tekinti a Szovjetunió felbomlását, oroszok millióinak az orosz határokon kívül rekedését. A Krím annektálása és a Donyec-medence elszakítása Ukrajnától jelzi: a putyini orosz állam kész katonai erővel is fellépni a határok megváltoztatásáért. Donald Tusktól lehet tudni, hogy Putyin felajánlott egykor Lengyelországhoz tartó ukrán területeket Lengyelországnak. Hogy tett-e hasonló ajánlatot Orbánnak is, azt csak ők ketten tudják. Orbán kitüntetett kapcsolata Putyinnal egyebek mellett azzal is magyarázható, hogy egy magyar revíziós politikának a mai Európában a putyini orosz hatalom lehet az egyedüli támasza. Ráadásul ugyanúgy, ahogy a két világháború közötti magyar állam vezetői szellemi és lelki rokonságot érezhettek a tengelyhataImak parancsuralmi berendezkedésével, Orbánékat is valósággal lenyűgözi a putyini orosz állam autoriter volta. A határrevíziónak rövidtávon nyilván semmi realitása, de Orbán – ezt eddig is láthattuk – mindig hosszabb távra gondolkodik. Nem véletlenül mondta, hogy alaptörvényével és „sarkalatos” törvényeivel évtizedekre határozta meg a magyar politika irányát. És azzal is, ahogy puha irredentizmusa körül szinte konszenzust ért el a magyar pártpolitikában.

Márpedig az ellenzék demokratikus, európai elkötelezettséget hirdető pártjainak érteniük kellene: Orbán „nemzetegyesítő” politikája nem mást, mint ezt a hosszú távú törekvést szolgálja. Mind a magyarországi magyarokat, mind a szomszéd országokban kisebbségben élőket erre kívánja felkészíteni. A kisebbségi magyarokat tettekkel győzködi arról, hogy nem az az ország a hazájuk, amelyben élniük adatott, hanem Magyarország. A kedvezményes honosításkor a magyar államnak fogadnak hűséget. A magyarországi magyarokat pedig arról győzködi intézkedéseivel, hogy helyes például az ő adójukból szlovákiai magyar futballcsapatoknak stadiont építeni, a Vajdaságban vállalkozásokat támogatni, Erdélyben egyetemeket szervezni és templomokat rekonstruálni. A magyar iskolásokat a szomszéd országok magyarlakta területeire küldi tanulmányi kirándulásra, babakötvényt ad a külföldön születő magyar gyerekeknek. Legyen magától értetődő a magyarországi magyarok számára, hogy áldozatot kell hozniuk a „nemzetegyesítésért”, a határon túliak számára pedig az, hogy sorsuk jobbra fordulását csak a magyar államtól várhatják.

Ugyanúgy veszedelmes politika ez, ahogy a „kivételes államférfi” regnálása idején az volt. Az ellenzéki pártok pedig ezt a veszedelmes politikát legalábbis tudomásul veszik, de időnként aktívan is támogatják. A szocialisták látványosan bocsánatot kértek Kolozsváron azért, hogy a 2004-es népszavazáson nem támogatták az állampolgárság kiterjesztését. A Momentum saját pártépítést is folytat a szomszéd országok magyarlakta területein, Kolozsváron már alapszervezete van. Ezzel juttatják kifejezésre, hogy nem csupán kulturális közösségnek tekintik a kárpát-medencei magyarságot, hanem – miként az állampolgárság kiterjesztésével és többi intézkedésével a Fidesz – politikainak. Tényleg nem értik az MSZP, az Együtt vagy a Momentum politikusai, hogy mire futhat ki adott esetben a „határokon átívelő nemzetegyesítés”?

Sokan jószándékúan azt gondolják: miért ne teljesíthetné a magyar állam a kisebbségi sorban élő magyaroknak – valójában egy kisebb részüknek – azt az igényét, hogy ha már szülőföldjük egy másik államhoz került, legalább magyar állampolgárok lehessenek. Csakhogy meg kell érteni: míg az anyanyelv széleskörű használata, az anyanyelven történő iskoláztatáshoz és az anyanyelvi kultúrához való teljes körű hozzáférés nemzetközileg elismert emberi jog (és e jogok érvényesítésében a mindenkori magyar állam legitim módon lép fel a magyar kisebbségek érdekében), az állampolgárság effajta szabad megválasztása nem az. Az állampolgárság és az ahhoz kötött választójog nem emberjogi, hanem közjogi kategória. A szomszéd országokba került magyarok a békekötésekkel lettek a szomszéd ország állampolgárai, és ennek megváltoztatása a békeszerződések revízióját jelenti. A Fidesz politikusai nem egyszer tették világossá, hogy tisztában vannak ezzel, és éppen ezért teszik, amit tesznek. Ők – eltérően az 1989-90-ben létrejött harmadik köztársasággal – nem az 1945 utáni, hanem az 1944 előtti magyar állammal vállalnak folytonosságot. Nem azzal, amelyik elfogadta a második világháború utáni európai rendezést, hanem azzal, amelyik az első világháború utánit elutasította és részt is vett a felszámolásában. De vajon az ellenzék demokratikus pártjai is így gondolkodnak, amikor magukévá teszik az Orbán-rendszer „nemzetpolitikáját”?