A drámaiság és tömegesség érzékeltetéséhez kellenek a bántalmazottak és hozzátartozóik drámai és tömeges megnyilvánulásai. Ebben viszont benne van az a veszély, hogy a vád átcsap a bűn határain. Szembecsap egy ártatlan többséget, belesodorja őket egy kollektív vádba, egyben kirekeszti az áldozatok közösségéből a köztük lévő áldozatokat. A feminizmusnak van olyan (gondolom és remélem, hogy kisebbségi) szexista ágazata, melynek szemléletében a világtörténelem a nemek osztályharcának a története. Ez a szemlélet ugyanúgy biológiai alapon határozza meg a bűnösök és ártatlanok körét, mint a fajelmélet. Ezzel a bűnt erősíti, mert megosztja és megcsonkítja a bűn ellen mozgósítható ártatlanok körét és rombolja az áldozatok hitelét.

Azok, akik úgy vélik, hogy "a férfiakat" kell meggyőzni arról, hogy itt tömeges és rendszerszintű problémáról van szó, föltételezik rólam és az összes többi férfiról, hogy erről nem vagyunk meggyőződve, továbbá valamennyi nőről, hogy őket már nem kell meggyőzni. De milyen alapon? A köztapasztalat és közvélemény-kutatás alapján? Ezek arról szólnak, hogy az egészeken belül mekkorák a részek és milyenek az arányok. Az arányok fontosak, beszédesek és riasztóak lehetnek. De nem kevésbé fontos az a tény, hogy semmilyen társadalmi és biológiai kategória nem alkot szemléleti közösséget, áldozatközösséget, bűnközösséget. Sem így, sem úgy.

"Annak tesznek ajánlatot, akinek lehet" – mondta nekem egy osztálytársnőm gimnazista korunkban egy másik, általa kevéssé kedvelt osztálytársnőnkről, aki egy tanárunkról állította, hogy ajánlatot tett neki. Nekem pedig meleg férfi tett ajánlatot, amikor akkortájt kamaszfejjel felfedező csavargásokra merészkedtem az éjszakába. Nagyon megrémültem, holott senki nem fenyegetett erőszakkal. Részben nyilván magamtól rémültem meg, hogy mit tettem, amitől nekem ajánlatot lehet tenni?

Nem képviselheti hitelesen az áldozatok ügyét az, aki megtagadja a szolidaritást a férfi áldozatoktól. Akik persze kisebbségben vannak, de képviselheti hitelesen az áldozatok ügyét, aki a kisebbségeket semmibe veszi? Úgy, mint minden macsó nacionalista? (Nb. a macsóság sem férfiak privilégiuma.)

Aki azt követeli, hogy mondjuk ki: "férfiak az elkövetők", ugyanúgy gondolkodik, mint aki azt követeli, mondjuk ki, hogy cigányok az elkövetők, zsidók az elkövetők, magyarok az elkövetők, gádzsók az elkövetők, moszlimok az elkövetők, nők az elkövetők ─ pirézek az elkövetők. Bárki legyen az a piréz, lesznek olyan bűncselekmények, amelyek elkövetői között felül lesznek reprezentálva, és ennek vannak okai társadalmi és történeti okai, amelyeket tekintetbe kell venni. Milyen mondat lenne az, hogy "mondjuk ki, a csecsemőgyilkosság elkövetői nők"? Ez borzalmas mondat lenne. Miért? Nem azért, mert objektív statisztikai adatok alapján ne lehetne kimutatni, hogy a csecsemőgyilkosság vádjával elítéltek túlnyomó többsége nő. Nem azért, mert ennek okai ne lennének nyilvánvalóak. Hanem azért, mert ez rávetítené a bűn árnyékát a nők azon hatalmas többségére, amelynek semmi köze nincs semmilyen csecsemőgyilkossághoz.

De mi is ez a kimondási igény? Van, aki nem tudja, hogy a nemi erőszakban való részvétel vádjával elítélt Kiss László, vagy Lovas István, vagy a vak komondor gazdája férfi? Hogy Sárosdi Lilla egy férfiról beszélt? Van, aki nem tudja, hogy Marian Cosma és Szögi Lajos gyilkosai cigányok? Hogy a cigányok elleni gyilkosságsorozatot gádzsók követték el? Hogy a börtönben kóser ellátást igénylő Tasnádi Péter zsidó? Hogy Repülős Gizi nő? Hogy a Charlie Hebdo szerkesztőinek gyilkosai moszlimnak tudják magukat? Hogy a moszlimokat Srebrenicában legyilkolók túlnyomó többsége kereszténynek tudja magát? Akkor mire szolgál ez a kimondási igény? Mi másra, mint hogy a bűnt kiemelje az elkövetők köréből és rávetítse az elkövetők egész "fajtájára"?

A férfi áldozatok közé nemcsak azok a fiúk tartoznak, akiket abuzáltak gyerekkorukban sekrestyékben, nevelő intézetekben, családi otthonokban; nemcsak azok, akiket prostitúcióra kényszerítettek; nemcsak azok, akiket megerőszakoltak a börtönökben, hanem azok is, akiket hamis váddal lehetetlenítettek el. Itt kétoldali borzalomról van szó, bár a két oldal nem egyenlő. Egyrészt a bűnösök óriási többsége büntetlen marad, annyira nehéz a szexuális erőszakot előadni is, bizonyítani is. Másrészt ugyanezért szinte bárkire rá is lehet hányni az erőszak mocskát, kivált, ha ez valakiknek érdekében áll, mint pl. Julian Assange vagy Dominique Strauss-Kahn esetében. Éppen azért lehet ezt megtenni, mert az el nem ítéltekre is rászárad a mocsok, hiszen tudjuk, hogy nagy többségük nem ártatlan, csupán nem lehet bizonyítani a bűnösségét. Az említett két urat nem ítélték el. Ki merne mérget venni arra, hogy nem bűnösök? És arra, hogy nem hamis vád, provokáció áldozatai? Nehéz ezt a bizonytalanságot elviselni, de aki az igazság barátja, kénytelen elviselni ezt, ha maga az igazság bizonytalan. Mindenesetre Dominique Strauss-Kahn pozíciója az IMF élén ugyanúgy megürült, mintha elítélték volna őt.

A Zaklatás című film kevéssé tipikus történéssel indul, a főnök hatalmi lehetőségeivel élve megpróbálja elcsábítani beosztottját. Ebben az esetben azonban a főnök a nő (Demi Moore) és a beosztott a férfi (Michael Douglas). Miután a férfi (aki azért nem teljesen hibátlan, mert kezdetben bizonyos hajlandóságot mutat) ellenáll, a főnöke feljelenti őt zaklatás vádjával. És a vádlottnak rendkívüli nehézségek árán és sok-sok jótékony véletlennek köszönhetően sikerül magát megvédenie és a valóságos zaklatót lelepleznie. Ez éppúgy nem tipikus, mint az, hogy a zaklató nő. De hát a nem tipikusra ugyanaz áll, amit fentebb a kisebbségekről mondtunk.

Ne adja az Isten, hogy gátlástalan politikai erők fölfedezzék ebben ellenfeleik lejáratásának kivédhetetlen eszközét. Csak abban bízhatunk, hogy ehhez azért fanatikus híveik körében sem könnyű erre alkalmas és hajlandó személyeket találni.

Sárosdi Lilla hozzám nagyon közel álló színész. Legutóbb a Vakságban fogott meg a Katona Sufnijában. A föllépése most már a maga egészében nekem rendben van. Akkor is az lett volna, ha a történetét először sokkal általánosabban adja elő. Csak úgy nem volt rendben, Marton László megnevezése előtt, hogy a lehetséges tettesek köre néhány személyre szűkült. Ha ez nem egy és nem sok, akkor ott van az a pár ember, akire a gyanú erősen kiterjed, holott nem ők az érintettek. És ez a pár ember úgyszintén áldozat – lett volna, ha Sárosdi Lilla első fellépését nem követi a második.

A szexuális zaklatás spektruma valóban a "jó a segged" beszólástól a nemi erőszakig terjed. Van annak értelme, hogy a zaklatást ilyen szélesen értelmezzük. Csak akkor nem tekinthetjük a maga egészében büntetőjogi kategóriának. A jogi tiltás nagyon fontos határvonal minden társadalom életében. Ahol ez a határ elmosódik vagy kitolódik, ott a polgári szabadságnak vége. A beszólás és az erőszak között van összefüggés. Az előbbi is sért és fáj. A szalonzsidózás, szaloncigányozás és a zsidóellenes, cigányellenes uszítás és erőszak között is van összefüggés. Az istenkáromlás és vallási csoportok elleni támadások között is van összefüggés. De ezeket nem lehet egymással azonosítani. Az elkövetőiket nem lehet homogén csoportként kezelni, már csak azért sem, mert más nagyságrendekről van szó. A "beszólások" társadalmi elfogadottságának vagy elutasításának mértéke igencsak befolyásolja az erőszak mértékét. Az erőszak elleni fellépés tehát itt kezdődik, csak itt egészen más eszközei vannak, mint a büntetőjogilag üldözendő cselekmények esetében.

Nem áll, hogy a bíróság előtt a férfiak szava általában többet ér, mint a nőké. Ez biztosan másképp volt a bírói szakma elnőiesedése előtt, de a bíró neme természetesen nem zár ki, mint ahogy nem is garantál semmilyen elfogultságot semmilyen irányban, noha statisztikai összefüggések nyilván kimutathatók. Nagy bátorság lenne azt állítani, hogy például a válóperekben, a gyermekelhelyezési perekben a férfiaknak nemüknél fogva jobbak lennének az esélyei.

A szexuális erőszak esetében nem jó az a kérdés, hogy "miként jutottunk ide?". Ez a kérdés ugyanis túl szépnek mutatja a múltat. Mintha lett volna történelmi távolságban jobb helyzet, amelyből ide süllyedtünk. Holott sokkal rosszabb helyzet volt. Olyan rossz, amilyen rossz ma is a legsötétebb vallási diktatúrákban. A történelmi tegnapban, mondjuk, amikor az én nagymamám született, a nők atyjuk vagy uruk birtokában voltak, magasabb képesítést nem szerezhettek, szavazójoggal nem rendelkeztek, engedély nélkül tulajdonukkal nem rendelkezhettek, párt nem választhattak, a politikai névtelenségbe voltak bezárva. A nemi erőszak áldozatainak maguknak kellett leginkább rettegniük attól, hogy a történtekre fény derül, mert az számukra morális halálos ítélettel ért föl, társadalmilag értéktelenné, páriákká tette őket.

A jó kérdés az, hogy miért csak idáig jutottunk. Ebben is és a nemek közötti egyenlőtlenség sok más tekintetében is. A válasz az, hogy kevés volt a társadalmi igazságérzetből és sok az előítéletből, kevés az igazságkereső hévből és az igazságkereső józanságból is.