Vagy kihullik az általa vezetett jobboldali Magyarország az amúgy is széteső Európai Unióból, vagy nem.

Annyi bizonyos, hogy ez a jobboldali Magyarország – ahol nem a lakosság többsége, de a politikailag aktív kisebbség többsége (radikális) jobboldali, és csak ez a tevékeny kisebbség számít sajnos – szükségképpen került összeütközésbe Európával. A magyar nép többsége a fölmérések szerint rokonszenvezik az Európai Unióval, ugyanakkor a „Brüsszelt” gyalázó állami óriásplakátok és tévéreklámok is népszerűek. (Tudják vajon a nézők, hogy „Brüsszel” metaforaként az EU-t jelöli az euroszkeptikusoknak? Hogy a két kifejezés jelentése azonos?)

Az összeütközés a lényeget érinti.

Európa – ezen az Európai Uniót, az Európa Tanácsot, az EBESZ-t, a közös európai jogi és gazdasági építményt kell érteni – , mint minden más nemzetek fölötti intézmény (főleg az ENSZ és társult szervezetei), eleve gyanús a konzervatívoknak. Mrs. Thatcher azt mondta, hogy Európa „szocialista”, ma azt mondják konzervatívok és nemzeti baloldaliak, hogy „liberális” vagy „neoliberális”. Ezek csak üres szavak. A mély ellenszenv annak szól, hogy Európa (meg az ENSZ stb.) a fölvilágosodás örököseként (elvben) a ráció és a szabadság összekapcsolásán alapul, az európai polgárokat mint egyéneket egyénenként tekinti a közös jog alanyának, érdekeiket mint individuumok érdekeit próbálja figyelembe venni.

Nemzetek (elég laza) szövetsége ugyan, ezért is olyan nehézkes, lassú és kevéssé hatékony a működése – de az európai együttműködés logikája természetesen ellentmond a nemzetnek mint a „gyökerekre”, a hagyományra, a közös identitásra (önazonosságra), közös nyelvre, irodalmi örökségre, közös történelmi mítoszokra támaszkodó, osztálytól függetlenül szolidáris közösségnek a „logikájával”, vagyis érzelemvilágával, világnézetével. Ez utóbbi a politika alanyának nem a racionális, jogkövető, elszigetelt „embert” (mint olyant) tekinti, hanem a nemzeti, etnikai, kulturális stb. azonosságtól meghatározott, együtt mozgó csoportot: ezeknek a csoportoknak a szimpátiától, együttérzéstől áthatott összekapcsolódása a nacionalisták szemében a nemzet.

A nacionalisták – ezt a szót NEM pejoratív, gúnyos vagy ellenséges értelemben használom, csak történeti jellemzőként – egyszerűen nem tűrhetik, hogy az elvont európai jogalany a nemzet és a nemzetállam megkerülésével alakítson ki szoros (erkölcsi) viszonyt az elvont/racionális joggal, amelyet a nemzetközi tanult bürokrácia adminisztrál. Ebben a viszonyrendszerben a nemzetközi jog (elvek, szabályok, szövegek), illetve a jogot gyártó és alkalmazó nemzetközi hivatalnokréteg (benne a nemzetközi bíróságoknak és más jogi fórumoknak, az értelmező szakértők meg NGO-emberek kozmopolita hálózatának a növekvő szerepével) és a civil társadalom (egyének és önkéntes egyesüléseik) között nincs semmi.

A nemzetállam nem „közvetít” a nemzetek fölötti (pl. európai) jogelvek és intézmények, illetve a nemzetállamok honpolgárai között, hanem rivális erőként (vetélytársként) áll szemben mindkettővel. (Ezt jól és világosan látja a magyar jobboldal.) Korlátoznia, gátolnia kell a nacionalisták szerint elsődlegesen közös érdekű (nemzeti egységbe forrt) honpolgárok és csoportjaik széttartó mozgásait, ugyanakkor pártolnia kell a nemzetállamoknak (nemzeti közösségeknek) az Európától eltérő, eltávolodó, centrifugális, széttartó mozgásait.

Ez nem újdonság.

Amikor a közép-európaiak és a kelet-európaiak jelentős része a Habsburg-birodalomban, „a Monarchiában” élt, akkor azt kellett megtapasztalnia, hogy „a nép” az egyes területi nemességek, arisztokráciák elnyomása és maradisága elleni harcában a XVIII. század óta elég gyakran szövetségesre talál a császári udvarban. (A „Bécs” szót épp úgy használták ekkor, mint ma a „Brüsszel”-t.) Ez a „nép” II. József és II. Lipót korában gyakran az elnyomott, kisebbségi (protestáns és görögkeleti) vallásokat, elnyomott nemzetiségeket és etnikumokat, háttrébe szorított régiókat jelentette – tehát az uralkodó bizonyos mértékig lázadásokat bátorított (közvetve) –, majd a Habsburgok egy ideig (részint érdekből, részint elvből) védelmükbe vették a legelnyomottabb csoportot (a jobbágyokat) és a leginkább kirekesztett, elszigetelt csoportot (a zsidókat) szemben a területi arisztokráciákkal, később meg a liberális kisnemesi nacionalizmussal.

Mivel a Habsburgok ellenfelei az örökös tartományok és társállamok önállósuló uralkodó osztályai voltak (az akkori centrifugális erők), ezért szövetségeseik azok lehettek, akiknek érdekük vagy világnézetük fűződött a birodalmi egységhez (a centripetális erőhöz), annak idején a liberalizálódó katolikus egyház, a szabadkőművesség, a szociáldemokrácia, az egységes birodalmi hadsereg tisztikara, a zsidók – illetve az elszakadni vágyó magyar társállam ellenében a szlávok és a románok. (Ezek az erők persze egymással se voltak jóban, de ezért vagy azért nem volt ínyükre a két erősödő, legdinamikusabb, centrifugális nacionalizmus, akkoriban a német és a magyar. Nem véletlen, hogy a „Nagy-ausztriai Egyesült Államokról” [szó szerint így!] Aurel C. Popovici, a román nemzeti vezető, Ferenc Ferdinánd főherceg, trónörökös bizalmasa írt nagy sikerű, német nyelvű könyvet, persze magyarellenes éllel.)

Kétségkívül érdekközösség áll fönn ma is a nemzetek fölötti (jogi, gazdasági, s egyre inkább kulturális) struktúrák és a nemzetállamokon belüli centrifugális erők (elnyomott osztályok és etnikumok, elégedetlen világnézeti csoportok, a nemzeti közösséggel való biopolitikai azonosságot szűkösnek érző értelmiségiek) között. Ezt se látja rosszul a magyar jobboldal. Igaz, nem is új dolog.

A világnézeti, érzületi és politikai frontvonalak elég világosan, pontosan megrajzolhatók Európa ügyében; kétségtelenül föltűnő analógiák vannak a néhai Monarchia és a mai Európai Unió sorsa között – a mai frontvonalaknak igen régi előzményeik vannak, s a mai viták olykor kísérteties pontossággal követik a hajdani disputákat.

De van, ami megváltozott.

Az Európai Unió kezdetben Nyugat-Európa intézménye volt, egyik alapvető célja az erősödő Nyugat-Németország beillesztése a második világháború utáni, nemzetközi politikai és gazdasági rendbe, majd a Brit Birodalom megszűnése után zavarba jött Angliáé. (Ettől kezdve számít Németország „nyugati hatalomnak”, azelőtt a németek közép-európainak tartották magukat, és vezető nemzeti ideológiáik mindig nyugatellenesek voltak: az ellenfél Anglia, Franciaország meg a katolikus államok. Fontos, hogy a háború utáni Németországot a kisebbségi katolikus polgárság építette újjá, a CDU a régi katolikus Centrumpárt utóda, Adenauer is hithű katolikus volt, nyugatbarát. Már a weimari időkben a katolikus Centrum és a szociáldemokrácia kormányzott együtt, ez ma sincs másként. Ezek voltak és maradtak a protestáns árnyalatú német nacionalizmus ellenfelei. Megjegyzem, az Orbán-kormányok is többnyire reformátusokból álltak, ez mára kicsit módosult.)

A nyugat-európai szövetséget fokozatosan bővítették, de 1989 után, mint ismeretes, csatlakoztak a kelet-közép-európai és kelet-európai országok is.

Evvel az érdekeltek különféle reményeket kapcsoltak össze az egyértelmű gazdasági és stratégiai megfontolásokon túl. Az antinacionalista „keleti” erők – illuzórikusan – biztosítékot láttak Európában a saját otthoni nacionalista vetélytársaikkal, ellenfeleikkel szemben, és olyan fejlődés lehetőségét, amely megerősíti a szuverén egyének önállóságát (azaz a fölvilágosult, liberális individualizmust), ez viszont oldani lehet képes a faji-etnikai szolidaritás tömörségét és szubverzív erejét.

Meg hát mindenki örült, hogy jön a pénz.

Jött is, de ez újabb nehézségeket jelentett. Az európai átutalásokat lehet „kohéziós alapoknak” meg „európai pályázatoknak” meg „közös programoknak” nevezni, de ez akkor is csak segély.

Alamizsna.

A szegény rokonnak juttatott pénzecske hasznos, de megalázó. Az adományozót mindig gyűlölik. Gyűlölték nálunk Széchenyit, Hatvanyt, Baumgarten Ferenc Ferdinándot, azokat, akik közcélra – pláne kulturális célra – adományoztak a vagyonukból. Most a botrányos plakáton Soros György és Jean-Claude Juncker fényképét látjuk. Az látszik közösnek bennük, hogy pénzt adnak (vagy adatnak), meg valahogy nemzetköziek. Az adakozó, az adományozó iránti rejtett neheztelés (ressentiment), az adományozó „valódi” szándékait illető kétely (hiszen tudni véljük, hogy jó ember és nagylelkűség, önzetlenség nem létezik, hiszen csakugyan ritka) összekapcsolódik a fölvilágosult, nemzetek fölötti „udvar” iránti bizalmatlansággal, hiszen az EU meg az informális liberális-haladó hálózat, II. Józsefhez és legtöbb utódához hasonlóan a császári trónon, akarva-akaratlanul híve és pártfogója (megint) a honi elégedetleneknek, a nagyvárosi radikálisoknak, mindenféle inszurgensnek. Annak ellenére, hogy ezek a nemzetközi vezető emberek, ha ismernék a „lokális”, azaz provinciális elégedetleneknek a nézeteit meg a lelkivilágát, utálnák őket.

A neheztelés és a bizalmatlanság kezdettől fönnállt (ahogyan megvolt Anglia és Európa között is), mind a nyugati, mind a keleti fél föltételezte, hogy a másik kihasználja. (S ebben nem tévedett nagyot egyikük se.)

S amikor megjelentek – elsősorban, de nem kizárólag a migrációs jelenségek hatására – a centrifugális („euroszkeptikus”, Európa-ellenes) erők Nyugaton is, akkor a bizalmatlanság és az ellenségesség helyét átvette a beletörődés, az apátia, a halogatás, a tehetetlenség.

A szélsőjobboldali propaganda hatására szinte valamennyien az Európán kívüli országokból menekülők problematikáját értjük „migrációs jelenségeken”, holott a legfontosabb – mennyiségi, gazdasági, demográfiai és kulturális értelemben – a kelet-európaiak hallatlan méretű, tömeges kivándorlása, áttelepülése Nyugat-Európába. (Ma pl. ötmillió román él és dolgozik Nyugat-Európában, a lengyel és balti adatok is hasonlók. A magyarországi kivándorlás ezekhez képest még nem jelentős.) Az európai átutalásokon (adományokon), hiteleken, pályázatokon, tendereken, szövetségi segélynyújtáson kívül a kivándoroltak hazautalásai is egyre jelentősebb tételt jelentenek a kelet-európai gazdaságokban és társadalmakban. Nyugat-Európában a volt gyarmatokról érkezett populációk mellett, de már alighanem nagyobb részben a kelet-európaiak végzik a nehéz, alantas (és rosszul fizetett) munkákat.

A kelet-európai migránsok, bevándorlók, vendégmunkások nem lettek a nyugati rendszerek nagy hívei, hiszen az ő ottani kizsákmányoltatásuk mértéke az égbe kiált. Az egyre több idős és beteg ember mellett kelet-európai nők végzik a személyes ápolói és háztartási, azaz cselédmunkát, s mint kiderült, a legsúlyosabb egészségi és pszichológiai károsodásokat szenvedik el.

Ezekre a kelet-európaiakra azonban szükség van, munkájukat a nyugatiak nem lennének hajlandók elvégezni. (Megjegyzem, az egész migrációs problematika rejtett dimenziója a nyugati állásokért és lakásokért folytatott versengés a kelet-európai „legális” vendégmunkások és bevándorlók, valamint a közel-keleti és afrikai menekülők között.) A „fehér” kelet-európaiak iránti nyugati antipátia nem olyan heves, mint a színesek és/vagy muszlimok elleni, bár az előbbi is növekszik.

A kelet-európai piacok (különösen az olcsó munkaerőpiacok) se jönnek rosszul.

E pragmatikus megfontolások mellett bízvást elmondható, hogy a Nyugat mélyen megbánta a keleti bővítést. Az Európa iránti gyűlölet – amelynek a legszélsőségesebb példája Csehország – a lényeget illetően (tehát a puszta anyagi előnyökön kívül) általánosnak mondható a kelet-európai nemzeti elitekben, az európai és nemzetközi struktúrák alapgondolatait (az emberi jogok mindenkire kiterjedő érvénye, a faji, etnikai, nemzetiségi, nemi, életkori, egészségi stb. diszkrimináció tilalma, a jog elsőbbsége, a nacionalizmus és a militarizmus elleni elfogultság, a határok légiesítése, az állampolgárság föderalizálása és nemzetköziesítése, a egyenlőségnek mint alapelvnek az elismerése és í. t.) ezek a helyi elitek nem osztják.

Van ebben nemzeti előítélet is bőven: bennünket durvának, közönségesnek, rendetlennek, anyagiasnak, korrupcióra és tolvajlásra hajlamosnak, megbízhatatlannak, stílustalannak – zabálósnak, ordítozósnak, verekedősnek, részegesnek, édesszájúnak, kövérnek (!), laza szexuális erkölcsűnek, rosszul öltözöttnek – tartanak. Benne van a mindenkori gazdagok és előkelők lenézése a szegényekkel, a plebejusokkal, a tanulatlanokkal szemben.

Ezek a kellemetlen, nem kicsit sovén kísérőjelenségek is hozzájárulnak a Kelet-Európával kapcsolatos döntő nyugati attitűd kialakulásához: nem várnak tőlünk semmit.

Orbán Viktort nem egyszerűen ellenségnek tekintik, bár efelől sincs semmi kétség, hanem a tipikus kelet-európainak. (Ezen belül persze gátlástalanul ügyesnek, immorálisan intelligensnek és érdemtelenül sikeresnek.) Orbán Viktorból hiányzik a szótartás, a nyugati társadalmak leglényegesebbnek tartott vonása: a szerződések, megegyezések, ígéretek betartása, ami nélkül az üzlet se lehetséges, hiányzik belőle az egyenlőség (jogegyenlőség) ösztönös tisztelete, honfitársai és partnerei jogos érdekeinek a tekintetbe vétele. Az önzés elfogadott ebben a dekadens Európában, de a nyílt, hencegő, melldöngető, szemérmetlen önzés nem. Orbán Viktorral és minden önállóságot, intézményi és lelki függetlenséget eltipró államával (ahol nincsenek jogok, csak szeszélyes kedvezések és épp oly szeszélyes eltűrések és félrenézések) kapcsolatban senkinek nincsenek már illúziói.

Ám ezt a szomorú helyzetet Nyugat-Európában nem valamely egyenrangú, szövetséges állam sajnálatos bukásának nézik (habár diktatúrák, rasszizmusok, sovinizmusok és jogfosztások Nyugaton is bőven előfordultak), hanem Kelet-Európa általános, gyógyíthatatlan jellegzetességének, népeink nemzeti jelleme megtestesülésének.

Azért nincs nagy lelkesedés az iránt, hogy Orbán Viktort kikergessék a konzervatív európai pártszövetségből (EPP), mert úgy vélik, valami hasonló – talán kevésbé szórakoztató – barbár jöhet csak utána, aki még fasisztább és még modortalanabb. De mindegy, a kelet-európaiak már ilyenek, s ha nem lehet őket valami másodosztályú karámba terelni (vö. „többsebességes Európa”, „mag-Európa”, tehát evvel szemben: héj-Európa), akkor az Európai Uniónak különben is annyi, Orbán ide vagy oda.

Babiš, Zeman, Fico, Dragnea, Bojko Boriszov (az olyan aspiránsok, mint Vučić vagy Đukanović) meg Orbán: mindezek korruptnak tetsző, erőszakos, Európa-ellenes nacionalisták. A szlovák, a román és a cseh „baloldalt” már régen ki kellett volna zárni a maguk szocdem európai pártszövetségéből, Cseh- és Morvaország Kommunista Pártját a radikális baloldali pártszövetségből, hiszen ezek soviniszta, rasszista, homofób, nőellenes, Európa-ellenes (a román esetben klerikális) erők („szocialista” és „kommunista” név alatt régimódi és züllött reakciósok). Nem tartják érdemesnek, mert úgy gondolják, hogy ezekben az országokban utoljára a „létező szocializmus” alatt (tehát kényszerűségből) volt némi nyoma a civilizációnak (amelyet a népbarát zsarnokság tartott meg), a kelet-európai volt „szocialista országokkal” és politikájukkal jelenleg nincs mit kezdeni.

Mind Orbán megtartása, mind kikergetése esetén az indíték a megvetés lesz.

Nyugaton őszintébb eurokraták azt gondolják, hogy amennyiben a tagállamok (értsd: a kelet-európai tagállamok) jogköreit nem csökkentik, annyiban az Európai Uniónak lőttek. Amikor a tagállamok önállóságát akarják korlátozni, természetesen nem a viszonylag civilizált nyugati államokra gondolnak (bár ott is jönnek föl mindenütt a fasisztoid barbárok), hanem a mi délceg kelet-európai államainkra, különösen Magyarországra, amely minden értelmesnek látszó dolgot blokkol, és amelynek a vezetői szüntelenül botrányosan viselkednek a világot jelentő deszkákon és saját kis hazai amatőrszínpadukon egyaránt.

Ezekben a nyugati vélekedésekben nem kevés az igazságtalanság és a tudatlanság, de ahogyan a nyugatiak adottnak veszik a kelet-európaiak faragatlan, makacs, mániás, értelmetlen ellenkezését és rontópálságát, továbbá leküzdhetetlen bűnöző hajlamaikat – ami nem szép tőlük –, éppen így lássuk be mi is, hogy a nyugatiak beletörődő, unott megvetése irántunk úgyszintén adottság. Ráébredtek, hogy a kelet-európai kormányokat pénzzel se lehet megvesztegetni, ha sovinizmusról, rasszizmusról, szexizmusról, homofóbiáról, Európa-ellenességről, antiföderalizmusról stb. van szó, mert ez utóbbi vonások vezetőink számára még a lóvénál is értékesebbek. (És ezeket a mindenütt létező politikai magatartásformákat manapság világszerte Kelet-Európával, mindenekelőtt Magyarországgal azonosítják, ami annyiban jogos, hogy az ilyesmi nálunk párosul a legintenzívebb antidemokratizmussal, a legnagyobb antipluralista hatalomkoncentrációval és az eltéveszthetetlenül posztfasiszta propagandamámorral és őrjöngéssel.)

Akár benntartják Orbánt Európában, akár kilökik belőle – s vele szegény Magyarországot –, ez Európának mindenképpen rossz. Gyöngíti a kohézióját, és állandó botrányba és zajos konfliktusba keveri, ami – pláne hogy Európa mai vezetői gyönge képességű és bátortalan emberek – az egyre népszerűtlenebb intézményrendszert válságba kergeti, a fasizálódás, a szociális elégedetlenség és a politikai zűrzavar, instabilitás pedig Nyugaton is fenyeget. De ezt már amolyan kelet-európaizálódásnak fogják föl. Pedig hát nyilvánvalóan ez nem a legfontosabb ok.

Mindenesetre pillanatnyilag Európa „magvát” csak a félelem tartja egyben. A félelem: nehogy olyan legyen Európa, mint Magyarország.