Ez a kampány valójában már közel négy éve, nem sokkal Mr. Yes We Can győzelme után megkezdődött. Amikor még híveinek egy része is rájött, hogy kezd szétporlani, majd megsemmisülni az eleve giccses messiás-szerep (mely szerepet, lássuk be, nem is annyira a szerep eljátszójának, inkább felfokozott várakozású közönségnek köszönhetünk); amikor sorra derült ki, mekkora a diszkrepancia a gazdasági, külpolitikai ígéretek és a valóság között.

Amikor kiderült, hogy egy meggyőződések nélküli ember kizárólag egyetlen elképzeléséhez ragaszkodik, de ahhoz nagyon: legyen minden amerikainak egészségbiztosítása. Mert az tűrhetetlen, hogy. Felháborító, hogy. Nem engedhetjük meg, hogy - innentől lásd a politikatudományi szakkönyveket "társadalom-mérnökösködés" címszó alatt. A negyvenmillió "ellátatlanból" 31 milliónak mostantól kötelezően biztosítania kell magát, ha meg nem fizet, akkor azért megfizet. Büntetőadót.

A deficit meg, a többi kilátásba helyezett giga-költekezéssel együtt tekintve, kit érdekel? Olyan nagy lesz, hogy - Ronald Reagan szavaival - nem kell miatta aggódni, tud magára vigyázni.

Ha Obama elnök megnyeri ezt a választást, csak akkor tudja kezelni az általa is mélyített válságot, ha kicsit Mitt Romney-vá válik. Ahogyan külpolitikai kérdésekben is kicsit George W. Bush-sá vált, csak éppen elődje bármely kezdetleges víziója, elszántsága nélkül. Meg kell próbálnia kezdeni valamit a deficittel, az immár 23 millió munkanélkülivel, el kell kezdenie érteni a gazdasághoz, abba kell hagynia az adóemelést "közérdekből", abba kell hagynia a magánszféra mélységes lenézését ("If you've got a business, you didn't build that. Somebody else made that happen"), a közösség állítólagos érdekeinek egyén fölé helyezését. A hosszú kampányban mindenesetre nem sokat villantott tanulékonyságból, elvi alapokon nyugvó pragmatizmusból. Láttunk viszont más, igaz nem tőle, hanem fanclubjától. A Rolling Stone volt talán a kampány média-fénypontja: a jeles magazin olyan benyalós-alákérdezős Obama-interjút kanyarintott, hogy azért Michael Moore-díjat érdemelne.Barack Obamát ugyanis ebben a formájában a baloldali (sokszor félreértett amerikai kifejezéssel: "liberal") érték- és véleményformáló értelmiség tette lehetővé, sok-sok év munkája fekszik benne. A jól végzett munka egyik eredménye a túl sokat is idézett kettős mérce, amely alapján a Messiás bármennyi hibát (gazdasági válságkezelés), hazugságot (Bengázi ügy) megengedhet magának, az messze nem kap akkora publicitást, mint a republikánus ördög bármely hibája, tévedése, szóbotlása.

Mert ha republikánus, akkor eleve ördög: szélsőjobbos, rasszista, fegyverbuzi, keresztény fundamentalista, szegényellenes neoliberális - ez megy minimum Reagan óta. Az Európában is erős obamista tábor fenntartja magának a PC-ség, kulturáltság normáinak interpretációs monopóliumát, ők mondják meg a tutit minden "érzékeny" kérdésben. Ugyanaz a kör, amely Obamában anno hónapokig a bőrszínét tartotta egyedül említésre méltó pozitívumnak, most szabadon rasszistázza a fehér választókat, idehaza is pl. a mértékadó napilap publicistája halálkomolyan azzal zárja publiját, hogy "Azt meg ki tudja, Amerika készen áll-e egy fehér férfi elnökre?". A szerző ráadásul évekig washingtoni tudósító volt,

"Vége a világnak, ha Romney nyer?" - kénytelen alkalmazkodni a német Bild az összeurópai elvárásokhoz, még jó, hogy legalább itt kiderül, hogy nem, nincs vége a világnak. E sorok írásakor amúgy még minden nyitott, Romney akár győzhet is, mellette szól ugyanis, hogy most a gazdaság a téma, nem Bengázi, nem a melegek, nem a klíma, márpedig gazdaság-ügyben inkább benne bíznak az amerikaiak (és akkor itt köszönjük meg azt a törvényi előírást, hogy csak amerikaiak szavazhatnak az amerikai elnökválasztáson, a világ maradéka véletlenül sem).

"Nincs szükségünk üzletügyi miniszterre ahhoz, hogy tudjuk, hogyan működik az üzlet. Olyan elnökre van szükségünk, aki ért az üzlethez, és én ilyen vagyok" - közölte Romney a kampány végén. Hagyjuk az álszerénységet: pontosan erről lenne szó.