© AP

„Amennyiben az erőszakos események ellenőrizhetetlenné válnak, nem marad más hátra, mint hogy lemondjak” – közölte keddi sajtóértekezletén a dalai láma, a Dharmszalában székelő tibeti emigráns kormány vezetője. Hangsúlyozta: a tibetieknek békében kell élniük kínai szomszédaikkal. „Ne alkalmazzatok erőszakot, mert az nem jó” – buzdította honfitársait a buddhista vallási vezető. „Az erőszak ellentmond az emberi természetnek, az erőszak majdnem öngyilkosság. Ha ezer tibeti feláldozná az életét, az sem segítene” – tette hozzá.

Az elmúlt napok tibeti zavargásairól sugárzott képsorok – kínai üzletek, hivatalok, autók felgyújtása – láttán a nyugati tévénézőkben megfogalmazódik a kérdés: összeegyeztethető-e az erőszak a buddhizmussal? A kérdés természetesen más vallásokkal kapcsolatban éppúgy feltehető, ám a világvallások ebben a tekintetben igencsak különbözőek. Az iszlámban vagy a kereszténységben oly jól ismert „szent háború” fogalma például a buddhizmusban nem létezik, s nem fordult még elő a világtörténelemben, hogy valahol „buddhista háborút” vívtak volna. A japán militarizmus vagy éppen a mostani tibeti cselekmények csupán azt példázzák, hogy az erőszak mint a konfliktusok kezelésének formája buddhisták által lakott országokban is létezik.

Az egyesek által sommásan „pacifista vallásnak” is titulált buddhizmus alapítója két és félezer évvel ezelőtt nem fogalmazott meg parancsokat – ahogyan például Mózes tette –, hanem csupán tanácsokat adott követőinek. A legfontosabb tanácsa pedig nem úgy szólt, hogy „ne ölj”, hanem, tágabb értelemben, úgy, hogy „ne árts” – így a „nem ártás” (szanszkrit szóval ahimszá) lett a buddhisták egyik kulcsfogalma. Az ártó szándék a buddhisták szerint törvényszerűen megbosszulja magát: a zavarodott tudattal, haragból elkövetett rossz cselekedetek – ahogyan a másokon segítő jótettek is – később (esetleg több reinkarnációval is később) elkerülhetetlenül hozzák meg gyümölcseiket. Vagyis aki például ma fegyvert fog, valószínűleg egy következő életében fog vezekelni érte.

A buddhizmus – szemben a kereszténységgel vagy az iszlámmal – soha sehol sem fonódott össze szorosan az államhatalommal, mi több: hangsúlyosan egyéni döntés alapján követett vallásnak tekintik. Ám természetesen a buddhisták is gyakran döntenek úgy, hogy ha megtámadják őket, védekezni fognak. Így olykor ők is tudatosan alkalmaznak erőszakot – közben azonban azt is hangsúlyozzák, hogy cselekedetüknek nem szabad haragból és zavarodottságból történnie, s mindvégig tudják: nekik is, és a nekik ártó ellenségnek is rossz, ami történik. Radikális pacifista vallásnak tehát nem tekinthető a buddhizmus, ám mivel nem lehet mindenkit egyszerre boldoggá tenni – Ole Nydahl dán származású láma megfogalmazása szerint – „cselekedeteinkben az legyen a vezérfonal: mi az, ami a leghosszabb távon a legtöbb lény javára válik.”

Maga a „buddhizmus” amúgy is csupán címke – véli Tháje Dordzse, a 17. karmapa – az egyik tibeti buddhista iskola legmagasabb vallási méltósága –, aki a tanítványainak nemrég azt mondta: „ha valaki nem árt sem másnak, sem önmagának, és együttérzés van benne más lények iránt – az már buddhista magatartás”.

Gerlóczy Ferenc