Dercsényi Dávid
Dercsényi Dávid
Tetszett a cikk?
Értékelje a cikket:
Köszönjük!

Új hidegháborúként aposztrofálják a pár éve egyre inkább kiéleződő amerikai-orosz szembenállást, melyet az ukrán válság, a Krím-félsziget annektálása alaposan elmélyített – még akkor is, ha a helyzet más, mint 1945 és 1991 között. Bizonyos tekintetben rosszabb, bizonyos tekintetben jobb, egy biztosnak tűnik: a térség országai nem profitálnak belőle.

Lépten-nyomon olvasni: új hidegháború van kialakulóban Oroszország és az USA között, melyet a felek nem is próbálnak kisebbíteni.

Putyin előbb megakadályozta Ukrajna EU-társulását, aztán amikor megbukott Janukovics, polgárháborús helyzetet szított Ukrajnában, „az oroszok védelmében” annektálta a Krím-félszigetet, majd a Grúziából kiszakított Dél-Oszétia, Abházia bábállamok mintájára épp a donbasszi területeket próbálja kiemelni az országból. Az USA válaszul felemelte védelmi kiadásainak összegét a rekordot jelentő 534 milliárd dollárra, sőt Ukrajnát is felfegyverezné, a NATO-n keresztül pedig körbevetetné az országot kiképzőtáborokkal és nehézfegyverzettel. Az USA a szövetségeseitől, különösen az egykori szovjet érdekszférához tartozó országoktól azt várja el, hogy egyértelműen jelezzék kiállásukat az orosz agresszióval szemben. A magyar-amerikai konfliktus egyik elsődleges okát is a keleti nyitás keretében megvalósuló új magyar-orosz barátságban szokás megjelölni.

Az, hogy Dél-Abházia ügyében, majd a Krím-akció idején az USA nem avatkozott be, nem jelenti azt, hogy lehetne tudni, mi lesz Ukrajnában. (Az mindenesetre nem ígér túl sok jót, hogy Minszk2 aláírása után is lőnek Donyeckben.) Amerika mindenesetre még nem tart ott, hogy csapatokat küldjön Ukrajnába, mint Vietnamba küldött annak idején, nem körvonalazódik olyan Marshall-segély sem, amit Európa kapott (márpedig Ukrajna sokba fog kerülni), és még csak légihíd sem született a körbezárt ukrán városokhoz, mint Berlinnél volt.

AFP / Yuriy Dyachyshyn

De ki tudja, Ukrajnánál hol állnak meg a felek? Egy új hidegháború azért is kiszámíthatatlanabb és veszélyesebb, mint az első, mert ott bizonyos stabilizáló tényezők segítették a konfliktus mederben tartását, és ezek az informális szabályok és sablonok ma hiányoznak.

Akkor hidegháborúról beszélhetünk, vagy valami másról?

Mik a különbségek?

Ma az orosz-amerikai konfliktus csak egy a többi nemzetközi probléma közül, nem rendszerformáló erő. A hidegháború idején két tömb állt szemben egymással, a nyugatit vezette az USA a szabadság eszméjével a zászlaján, a keletit a Szovjetunió a kommunizmuséval. Ma az USA nem vezetője a nyugati tömbnek, még ha a legerősebb ország is. Az EU Merkel vezetésével ellenzi Ukrajna felfegyverzését, ugyanakkor minden eszközzel küzd az orosz imperialista politika ellen.

Akkoriban az atomfegyverek bevetése egy lehetséges, végső fenyegetés része volt, ami egyúttal visszatartó erőként is működött. Ma erre senki sem gondol.

Akkoriban a Szovjetunió szuperhatalom volt autonóm gazdasági szövetséggel, ma sebezhető ország, amely rá van utalva a nyugati tőkére és globalizált gazdaságra. Ma az amerikai gazdaság nyolcszor nagyobb, mint az orosz, a védelmi költségvetése pedig hétszerese az oroszénak.

Akkoriban kétpólusú világrend volt, most még legalább az Európai Unió és Kína hatalmas tényező.

Az amerikai The New Republic elemzése szerint a helyzet abból a szempontból még rosszabb, mint a hidegháború idején, mert a két ország vezetői nem kommunikálnak egymással. A lap szerint Ukrajnában nem az amerikai hidegháborús szabályok érvényesülnek, Putyin pedig rég elfeledte a kommunizmust: újnacionalista orosz cárrá vált, félig isteni státusban lévő vezetővé (a legutóbbi közvélemény-kutatás szerint a nép 85 százaléka fejezte ki bizalmát iránta, és 74 százaléka szavazna rá). Oroszország és a hozzá kötődő területek, érdekszférák nemzetekkel állnak szemben, amelyek közül a szemszögükből Amerika a legagresszívabb, és minél többet tud közülük magának megnyerni, annál jobb.

A háborúk, konfliktusok egyik nagy veszélye, amikor a két fél kölcsönösen alulbecsüli a másik oldal erejét, az érintett államok nem mérik fel, milyen árat fizetnek az elhúzódó konfliktusért, írja a The National Interest elemzésében. Ez a veszély ma is fenyeget, tekintve, hogy mára az orosz nacionalizmus-autokrácia Amerikának sokkal megveszekedettebb ellensége, mint a kommunista szuperhatalom, amellyel sokszor lehetett tárgyalni. Putyin sem értékalapú nemzetközi közösséget lát a másik oldalon, hanem egy álarcba bújt amerikai vezetésű érdekszövetséget, amely ott tesz be Oroszországnak, ahol csak tud.

És mit szól ehhez a világ?
Azzal, hogy megszűnt a kétpólusú világrendszer, de az orosz-amerikai konfliktus újra fellángolt, számos régióban ez a szembenállás nem jelenik meg – de ennek is megvan a geopolitikai következménye. Japán az amerikai figyelem megosztottsága miatt attól tart, hogy Kína vitatott hovatartozású területeket foglalhat el. A konfliktusnak Kína egyértelműen örül: a szankciók Oroszországot a karjaiba lökik. Pekingben az ukrán konfliktus ügyében oroszbarát hangot üt meg a média. Amerika nem képes egyszerre kétfrontos harcot vívni Kínával és Oroszországgal, előbbi pedig lépéselőnybe kerülhet az USA-val folytatott küzdelemben és a csendes-óceáni térség dominanciájáért folytatott harcban.

Így romlottak el az amerikai-orosz kapcsolatok

A hidegháború végi viszony Moszkva és Washington között kifejezetten barátságos volt, a 90-es években aláírtak pár fontos egyezményt is, mint a nukleáris leszerelésről szóló START II-t vagy az ukrajnai atomtöltetű rakéták leszereléséről szóló Kreml nyilatkozatot, és még a hidegháborúban a rivalizálás egyik szimbólumának számító űrkutatásban is indultak közös projektek.

1995-ben az oroszok a NATO alá tartozó IFOR-csapatok alá rendeződve vettek részt békefenntartó hadműveletekben Boszniában. Oroszország NATO-csúcsokon volt jelen, a G7-ből G8 lett, meghívták a G23-ak tanácskozásaira. A szétesett Szovjetunió után egy szétesős, gyenge központi hatalommal bíró FÁK evickélte végig ezt az évtizedet, amelyben a jövedelmező állami cégeket oligarchák kaparintották meg. Burjánzott a korrupció, a szervezett bűnözés, a gazdaság gyenge volt.

AFP / Jewel Samad

Putyin 1999-ben lett elnök, ezek után kezdtek romlani az két ország kapcsolatai. Bush elnök a 9/11-es tragédiára válaszul egyre több egyoldalú megállapodást kötött, többek közt kihátrált az orosz-amerikai antiballisztikusrakéta-egyezményből, amit Putyin hibának minősített. Az orosz elnök kikelt az iraki invázió ellen is, valamint az USA közép-ázsiai olaj-gáz ipari nyomulását is érdekszférájának megsértéseként értelmezte. Országlása alatt Oroszország ismét rátalált a nagyhatalmi retorikára, megszólaltak a nacionalista szólamok. A gazdaság szárnyalni kezdett (a GDP 1998-tól 2008-ra két és félszeresére nőtt), Putyin az energiahordozókat pedig külpolitikai doktrinájának szolgálatába állította. Segítette a hatalma kiépítésében, hogy az olajárak az egekbe szöktek (a 2002-es év átlag 23 dolláros áráról 2008-ra 91 dollárra ugrott), így a bevételek is nőttek.

2007 márciusában Amerika bejelentette, rakétavédelmi rendszereket telepítene Lengyelországba és Csehországba az iráni és észak-koreai támadások kivédése érdekében, amit az oroszok  fenyegetésnek vettek. A konfliktus kölcsönös diplomáciai szóváltásba és erőfitogtatásba torkollott, végül Lengyelországba kerültek NATO-rakétavetők, Csehországba pedig radarrendszer. 2008-ban az orosz-grúz háború rombolta a kapcsolatokat: Oroszország az Abháziában és Dél-Oszétiában található orosz kisebbség védelmében támadta meg az el nem ismert államalakulatokat visszafoglalni kívánó grúz csapatokat, Amerika viszont a grúzokat támogatta anyagilag és katonailag is.

Ugyanebben az évben orosz-venezuelai katonai kapcsolatok is köttettek, amit Amerika ugyanolyan érdekszférába való behatolásnak értelmezte, mint Moszkva az amerikaiak grúziai akcióját. Szíriában szinte újjáéledt a hidegháborús felállás: az oroszok Asszad rezsimjét támogatták fegyverekkel, míg az amerikaiak a heterogén ellenzéket (ebből lett fegyvere az Iszlám Államnak is). Medvegyev elnöksége alatt (2008–2012) Obama megpróbálta felmelegíteni a két ország viszonyát, ekkor köttetett az új START egyezmény a nukleáris fegyverek csökkentéséről. De 2012-től, Putyin újabb elnökségétől megint romlani kezdett a kapcsolat: elég arra gondolni, hogy Amerika hirtelen felfedezte az orosz emberjogi gondokat (a jelcini idők, inkluzíve csecsen háborúk, alatt ez nem volt olyan fontos), vagy arra, hogy az oroszok befogadták az NSA-ügy szivárogtatóját, Edward Snowdent 2013-ban. Az ukrán válsággal aztán végképp megromlott az orosz-amerikai viszony.

 

HVG

HVG-előfizetés digitálisan is!

Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!