Az amerikai polgárok többsége a szívére hallgatott. Sajnálatos módon a szív nem más, mint egy pumpa, így aztán okos döntést nem várhatunk tőle, de ettől függetlenül nap mint nap hallgatunk rá. Legfeljebb később megbánjuk.

A manifeszt, hőbörgő őrület ilyen töménységben soha nem jutott még el a Fehér Ház kapujáig. Működtek a kiválasztási mechanizmusok, még a republikánus párt is ki tudott állítani egy Busht vagy egy Romney-t és vele egy kormányképes stábot. Ezeken a rendszereken igazából több múlik, mint a választók akaratán. Azok ugyanis tíz éve se voltak okosabbak. De az amerikai demokrácia középre húzta az ő radikális érzelmeiket. Most elromlott valami – több valami is –, és Donald Trump átcsúszott a szűrőn.

Nem mindenhol ugyanúgy működik ez a rendszer; Oroszországban például másféle mechanizmusok tartották a hatalomtól távol Vlagyimir Zsirinovszkijt, aki elég konkrét előképe ennek a bohócnak. Szívesen lóbálta ő is az atomfegyvert – a balti államokat például azzal fenyegette meg, hogy nukleáris hulladékot szállít a határaikra –, uszított különféle kisebbségek ellen, és annyi volt a programja, hogy tegyük újra naggyá Oroszországot. Népszerű volt egy időre ezzel, de nem juthatott a csúcsra – igaz, a sztori azzal folytatódott, hogy kooptálta őt a nála rafkósabb Putyin, és választóival együtt programját is kénytelen volt részben átvenni. Olyan nagyon nagy nem lett ettől Oroszország, de ijesztőbb igen, kívül és belül.

A világ most rémülten találgatja, mit fog csinálni Trump elnök. Első és legkiválóbb támogatója, a mi miniszterelnökünk sokszor utalt már arra, hogy Kelet-Európa, esetleg személy szerint ő fogja megtermékenyíteni az elgyengült Nyugatot. Most tényleg érdemes ránk figyelniük, ha tájékozódni akarnak. Mi már ismerjük ezt a programot. Hatalomra kerülni zsigeri indulatok hátán, aztán ott maradni, ahogy lehet – bármi áron. Más nem számít, tehát semmi másra nincs terv.

Ígéretei megvalósíthatatlanok vagy egyértelműen károsak; pont ezért para az egész, mert nem tudható, milyen másik hülyeségekkel fogja kitölteni a következő négy évet. Kik maradnak meg körülötte azok közül, akikre egy-egy területet úgy-ahogy rá lehet bízni? Milyen demagógiák mentén kap bele kockázatos kalandokba azért, hogy másnap elmondhassa, ő éppen naggyá teszi Amerikát? Hogyan próbálja elhallgattatni azokat, akik észreveszik és feltárják kudarcait és bűneit? Hová vezet a pillanat uralása, ha világháborúk és világválságok múlnak hirtelen mozdulatokon?

Igen, mi ezt a menüt esszük hat éve: tudjuk, milyen a gátlástalanul öncélú hatalom. Amelynek egyik utolsó ellensúlya éppen az Egyesült Államok volt. Magyarországnak nem jelent jót ez a fordulat. És nem az a fő kérdés, hogy szót emel-e a nagykövet egy-egy ormótlan lopás miatt, vagy dolgozik-e a CIA a szétvert szerkesztőségek helyett. Hanem hogy mivel tartozik Donald Trump Putyinnak, és hogyan osztozkodnak ők ketten.

Rögtönzött, rossz döntésekre készülhetünk, és a következmények elfedésére kitalált újabb, még rosszabb döntésekre. Európa magára marad, és jelenleg nem úgy néz ki, mint aki felkészült a nagybetűs életre. A nyugati világ vezetői most hosszú töprengésbe kezdenek. A jobbik felük azon gondolkodik, hogyan lehet az ilyen demagógia-katasztrófákat megelőzni okos és távlatos politikával. A többiek pedig azon, hogy bár buták és rövidlátók, lám, mégis van esélyük.

Az amerikaiak 2020-ban megszabadulhatnak Trumptól, nyolc év múlva pedig biztosan lelép. Jogaikra, szabadságukra stabil és ütésálló nyilvánosság, olajozott ellensúlyok, és civilek milliói vigyáznak. Az Egyesült Államokat nem lehet szétverni négy év alatt. A világot valamivel könnyebb.