“Semmit. Néhány üres mondaton kívül semmit” – válaszolta Dzsavad Abu Hatab, a Szíriai Ideiglenes Kormány elnöke, arra a kérdésemre, hogy mit várnak a nyugati hatalmaktól. Ez még valamikor június elején volt. Ültünk a szíriai Igazságosság és Alkotmányosság Pártjának (Waad) a törökországi Gaziantepben lévő irodájában, és az éppen akkor aktuális humanitárius katasztrófahelyzet megoldásának lehetőségeiről beszélgettünk. Az Aszaddal szembenálló politikai erők képviseletében Abu Hatab, a valamikori damaszkuszi sebész első pillantásra gyanakvónak és elutasítónak tűnt. Mellőzte a simára polírozott diplomáciai udvariaskodást, ami akkor – már abban a helyzetben is –, érthető volt. Pedig hol volt még az, ami most van.

Akkor, hat hónappal ez előtt még pislákolt a remény, hogy nem terjed tovább az őrület, még volt egy kis esélye annak, hogy a szíriai polgárháború civil áldozatainak számát nem a népirtás mércéjével kell majd mérni. December elejére ezek a remények szertefoszlottak. Ahogy összeomlott Kelet-Aleppó lázadók által fenntartott védelmi vonala, és az Aszad-kormány hadserege egyre gyorsabban egyre nagyobb területeket foglalt el, világos lett: nem lesz kegyelem.

Aleppó a 2011-ben, az Arab Tavasz idején kezdődött polgárháború kormányellenes felkelésének központja lett. 2015. szeptember 30-ig, nem csak Aleppó környékén, de Szíria egész területén a kormány hadserege komolyan vesztésre állt. A rezsim egyre romló helyzetén nem segített a Hezbollah hadseregének és az iráni kormány által a hadszíntérre vezényelt, afganisztáni síita hazarákból kényszerrekrutált egységek támogatása sem. A katonai fordulópontot 2015. szeptember 30-a jelentette, amikor Oroszország légierejével belépett a háborúba. Az oroszok a rendelkezésükre álló teljes fegyverarzenált bevetették, egyedül a csapásmérő nukleáris fegyverek maradtak ki ebből a légiháborúból. Lakónegyedek szőnyegbombázása, kazettás bombák, napalm, foszfor és bunkerrombolók hullottak az égből, legtöbbször nem válogatva a célpontokat. A szíriaiak, akik olyan városnegyedekben laktak, amelyeket a különböző lázadó csoportok ellenőriztek, az orosz beavatkozás óta a pokol sokadik bugyrában érzeték magukat, és nosztalgiával gondoltak arra az időre, amikor a rezsim helikoptereiről dobáltak a városra úgynevezett hordóbombákat.

A Kelet-Aleppót ellenőrzésük alatt tartó lázadó csoportok katonai összeomlása azonban képes volt arra, hogy tovább fokozza az Aleppó kapcsán már sokszor fokozhatatlannak nevezett emberi szenvedést. Most hétfőn Kelet-Aleppó legnagyobb részét ellenőrzése alá vonta a Szíriai Hadsereg. A város ostrom alatt álló kerületeiből ekkor már tömegesen menekülni próbáló civileknek át kellett esniük az ilyen helyzetekben baljóslatú „szokásos” procedúrán, a férfiakat és a tinédzser korú fiúkat külön választották az idősektől, az asszonyoktól. Sorsukról azóta is bizonytalan információk érkeznek. A legjobb verziója ezeknek a híreknek a szíriai hadseregbe történő kényszersorozás. Másnap a közösségi média oldalait elöntötték azok bejegyzések, amelyek egyrészt a teljesen kilátástalan helyzetről számoltak be, másrészt személyes videó és szöveges üzenetekben mondtak búcsút ismerőseiknek a kelet-aleppói civilek. Mindeközben a bombázások intenzitása mit sem csökkent.

A városban évek óta egészen elképesztő körülmények között szolgálatot teljesítő Független Orvosok Szövetségének (IDA) szóvivője e sorok írójával telefonon azt közölte, hogy működésüket teljesen fel kellett függeszteniük. Orvosnak vagy az egészségügyi ellátásban dolgozóknak lenni eddig is sokkal veszélyesebb volt Aleppóban, mint fegyveres felkelőnek. A kórházak, járóbeteg-ambulanciák, traumakórházak eddig is kiemelt célpontjai voltak az Asszad-rezsimnek és az azt támogató erőknek. Kedd óta pedig halálos bűnnek számít a sebesültek vagy betegek ellátása. Egyébként pedig négy kilométer és egy huszonnégy órás tűzszünet választ el legalább százezer embert a megmeneküléstől.

A városból hektikusan és sokszor ellenőrizhetetlenül érkező hírek kivégzésekről, a felkelők vezetőinek családjai ellen indított bosszúhadjáratról és olyan emberi drámákról szólnak, amelyek szinte felfoghatatlanok. Asszonyok férjeikkel kötnek egyezséget – mielőtt a rezsim hadseregének kezére kerülnének: a férjnek meg kell ölnie feleségét, hogy az ne lehessen szexuális erőszak tárgya.

Az, hogy pontosan mi történt és történik most is Aleppóban, csak később fog teljes mélységében kiderülni, az azonban biztos, hogy a Twitteren és Facebookon terjedő üzenetek nem alaptalanok. Az Aszad-rendszer a félelemre épült. Nem csak ez. Már az öreg Aszadé is. Az 1982-ben Hamában levert lázadás áldozatainak számát húsz- és negyvenezer közé teszik. Aleppóban is hasonló végjáték látszik kibontakozni. És ezt tudják azok, akik célpontjai lehetnek a rendteremtésnek. Ebben a polgárháborúban már régen túllépett a szíriai kormány a békés rendezés lehetőségén. És ezzel együtt azon is, hogy megpróbálja megőrizni az ország területi integritását.

A damaszkuszi kormánypropaganda már vagy két éve trenírozza a szíriaiakat arra a lehetőségre, hogy az ország határai megváltozhatnak. A kormánypropaganda tudatosan kezdte el használni a „hasznos terület” kifejezést. Az Aleppó–Damaszkusz észak-déli tengelyt és az ettől nyugatra, a Földközi tenger mellett fekvő területeket nevezi hasznosnak. Az ország középső és keleti része, a sivatag, Rakka vagy Deir Ezzor pedig a haszontalan területek kategóriájába tartoznak. A kormányt már nem igazán érdekeli, mi történik az Iszlám Állam által megszállt területekkel, vagy hogy a kurdok az északi, kurd irányítás alatt álló kantonokban mit csinálnak. De arra sincs már ereje, hogy felvegye a törökök által elé dobott kesztyűt, és ellenálljon Törökország területszerző beavatkozásának az Eufrátesztől nyugatra fekvő határmenti részen. Aleppó megszerzése és a felkelők ellenállásának megtörése után minden bizonnyal fontosabb lesz Aszad számára az Idlib környéki ellenálló gócpont megszüntetése. Merthogy Aleppó a koronaékszer. A város visszafoglalása és az ott valós időben követhető, népirtásközeli helyzet azt is elfeledtette, hogy az Iszlám Állam egy gyors támadással visszafoglalta Palmürát, azt a várost, amely történelmi emlékeiről híres, no és arról, hogy ez volt az orosz beavatkozás egyik első kézzel fogható eredménye. Oly annyira, hogy nem sokkal az után, hogy Palmürából kiűzték az ISIS-t, egy orosz szimfonikus zenekar adott koncertet az ókori amfiteátrumban. Persze Palmüra ilyen gyorsan és gyanúsan jól időzített elvesztése a hasznos és haszontalan területek kontextusában is értelmezhető. Hasonló gyors csatavesztés várható az észak szíriai Kamislóban is, ahol az ottan repülőtér és a város egy része még mindig a kormányerők ellenőrzése alatt áll. Ez a kurd város biztosan a haszontalan területek listáján van.

Mindeközben a franciák kezdeményezésére összehívták az ENSZ Biztonsági Tanácsát, ahol a szokásos adok-kapokat tolták a felek kevés eredménnyel. Persze ezt már a tanácskozás kezdetekor borítékolni lehetett, hiszen szeptember óta háromszor nem sikerült a BT-nek határozatot hoznia Aleppó kapcsán. Először egy humanitárius tűzszünetről, majd a civil lakosság evakuálásáról, végül a segély szállítmányok célba juttatásáról, természetesen orosz és kínai vétó miatt.

Az a bizonyos nemzetközi közösség mintha kicsit unottan nézné, ahogy semmiért felelőssé nem tehető emberek vérét ontják miközben nagypályás geopolitikusok szakértő tekintettel követik az eseményeket, és a legjobb esetben széttárt karokkal jelzik, nincs nagyon mit tenni. Az éppen egy évszázada aláírt Sykes–Picot-egyezmény, amely a Levante néven ismert térséget érdekzónákra osztotta a két akkori nagyhatalom Franciaország és Nagy-Britannia között, a szemünk előtt omlik össze. Nemcsak Szíriában – Irakban is. Az, hogy mi lesz utána, éppen most dől el. Egy dolog biztos, ha a regionális játékosok politikai képviselet nélkül hagyják a térség szunnita muzulmánjait, azoknak nem marad más lehetőségük, csak a radikalizálódás. Jönnek majd újabb és újabb Nuszra Frontok, meg Iszlám Államok, önjelölt kalifák, meg ki tudja még kik. Csak normális élet, meg biztonságos hétköznap nem lesz. És nem csak Levantéban.