Külpolitikai kérdések ritkán döntenek el választásokat az Egyesült Államokban, Donald Trump elnökjelöltként azonban mégis a bezárkózás mellett érvelt. „America First” szlogenje, valamint azon ígéretei, miszerint az USA szövetségeseinek mostantól egyedül kell majd megvédeniük magukat (emlékezhetünk rá, a kampányban még arról is volt szó, hogy Japán és Dél-Korea fejlesszen ki saját atomfegyvert) komoly aggodalmakhoz vezettek mind az európai, mind pedig az ázsiai szövetségesek köreiben. Japán és Dél-Korea elsősorban persze nem Észak-Korea és annak formabontó vezetője, Kim Dzsongun miatt aggódott, sokkal inkább a Phenjan mögött álló kínai vezetés expanziós tervei aggasztották és aggasztják a tokiói és szöuli katonai tervezőket.

Trump kampányában Ázsia elsősorban Kína miatt került elő. Jelöltként sokat beszélt arról, hogyan akarja majd visszaszerezni az elveszett amerikai állásokat, miként indít majd kereskedelmi háborút a szerinte tisztességtelen eszközökkel operáló kínai gazdaság ellen. Ezzel párhuzamosan viszont visszavonulást is ígért. A Csendes-óceáni szabadkereskedelmi megállapodás (TPP) felmondása, valamint az USA évtizedes szövetségi rendszerének megkérdőjelezése már tavaly ősszel mutatta: ha Trump lesz az elnök, senki sem tudhatja majd, mire lehet számítani a világgazdaság szempontjából kulcsfontosságú Távol-Keleten.

AFP

Egy rövid történelmi kitérő

Az Egyesült Államok azóta fordít kiemelt figyelmet a Csendes-óceán medencéjére, mióta a telepesek kijutottak a tengerhez, az expanzió pedig sokáig folyamatos volt. Alaszka és a Midway-szigetek 1867-ben, Hawaii és Guam 1898-ban került az USA fennhatósága alá, és a spanyol-amerikai háborút 1898-ban lezáró párizsi béke értelmében – a második világháború végéig – amerikai ellenőrzés jött létre a Fülöp-szigeteken is. Washington tehát nem most fordult Ázsia felé, valójában a folyamat már lassan kétszáz éve tart, ennek részeként nyitotta meg Matthew Perry Japán kapuit 1853-ban.

A csendes-óceáni amerikai dominancia a mai napig meghatározó: az USA most 39 ezer katonát állomásoztat Japánban, 23.500 főt Dél-Koreában, Guam pedig a második világháború vége óta meghatározó szerepet játszik az Ázsiába felvonuló, vagy onnan éppen hazatérő amerikai egységek ellátásában és feltöltésében. Katonai értelemben az USA a mai napig ellenőrzi a Csendes-óceáni medencét, kiterjedt támaszpont-rendszerével pedig lehetősége van arra, hogy gyorsan reagáljon minden térségben felmerülő kihívásra.

Az USA dominanciáját természetesen sokan próbálták megtörni az elmúlt évszázadban. A császári Japán kísérletét végül az atomtámadások zárták le, most pedig Kína próbálja meg egyre jobban érvényesíteni növekvő gazdasági erejéből adódó ambícióit. Ugyanakkor Peking érdeklődését elsősorban a Dél-kínai-tenger köti le, elsősorban a sekély tengerfenék alatt rejlő természeti erőforrások, valamint a kínai gazdaság számára létfontosságú közel-keleti olaj ellátási útvonalának biztosítása miatt. A kínai katonai fejlesztések, a fizikai hozzáférést akadályozó (A2AD) rakéta- és bázistelepítések és a szigetépítés mind azt a célt szolgálják, hogy az amerikai haditengerészetet kiszorítsák a saját befolyási övezetüknek tekintett térségből.

Miközben a kínai vezetés dél felé koncentrál, addig az északi szárnyát és így Mandzsúriát Észak-Koreán keresztül védi meg. Peking számára a mai napig meghatározó tapasztalat az 1950-ben kitört koreai háború, amikor az amerikaiak által vezetett 1950. szeptember 15-i incsoni partraszállás után alig több mint egy hónappal már a kínai néphadseregnek kellett beavatkoznia a háborúba, nehogy a lendületben lévő Douglas MacArthur tábornok menetből átkeljen a kínai-koreai határt jelentő Jalu folyón. A kínai vezetés számára a tanulság egyértelmű volt: szükség van valamire, ami a Dél-Koreában (és Japánban) állomásozó amerikai erőket fizikailag is elválasztja Kínától: ez lett Észak-Korea.

Külpolitikai pálfordulások Washingtonban

Donald Trump hivatalba lépése után sokan attól tartottak, hogy az elnök a kampányban és a Twitteren megszokott lendülettel alakítja majd át az Egyesült Államok külkapcsolatait is. Abe Sinzo japán miniszterelnök az elsők között sietett a Trump Towerbe, hogy megnyerje magának a Fehér Ház új lakóját (a két golfozó között azóta jó munkakapcsolat alakult ki). A dél-koreai vezetésnek erre nem volt lehetősége, hiszen az országot éppen története egyik legnagyobb politikai botránya tépázza éppen, de Trump ígérete, miszerint magára hagyja majd ázsiai szövetségeseit, alapvető stratégiai okok miatt sem válhatott valóra, az USA pedig továbbra is elkötelezett ázsiai katonai jelenlétének fenntartása mellett.

A koreai helyzet megoldását Trump hivatalba lépése és az azóta is tartó átmenet mellett számos helyi bonyodalom is nehezíti: egyrészt Kim igyekezett kihasználni a washingtoni kavarodást saját javára, miközben Dél-Koreában komoly politikai válság tört ki, miután korrupciós vádak miatt leváltották és le is tartóztatták Park Gunhje elnököt. Emellett a dél-koreai gazdaság is megrogyott: a világ egyik legnagyobb hajózási vállalata, a Hanjin csődöt jelentett, Park botránya pedig a koreai óriásvállalatok, így a Samsung és a Hyundai vezetőségét sem hagyta érintetlenül. A szükségszerűen május 9-re előrehozott dél-koreai elnökválasztás kampánya nem kedvez a politikai feszültségek rendezésének, ilyenkor ugyanis rendszeresen előkerül a két Korea egyesítésének kérdése, amire Phenjan hagyományosan rosszul szokott reagálni.

A távozó dél-koreai elnök (középen) - hatalmas válságot hagy maga után

MTI / EPA / Dzson Hon Kjun

A nyugtalan környezetben kulcsfontosságúnak ígérkezett a Donald Trump floridai luxusszállodájában megrendezett csúcstalálkozó az amerikai elnök és kínai partnere, Hszi Csin-ping között. Előzetesen sokan arra számítottak, hogy a Kínával szemben mindig harcias Trump legalábbis a kínai termékeket érintő védővámokat fogja majd bejelenteni a közös sajtótájékoztatón, végül azonban a szíriai amerikai beavatkozás elvonta a figyelmet a két vezető megbeszéléseiről. Ugyanakkor miután Hszi hazatért Pekingbe, fontos változásokat figyelhettünk meg: az Észak-Koreából Kínába tartó, a diktatúra által kitermelt szenet  szállító hajók visszafordultak, ami komoly anyagi veszteséget jelent a folyamatos devizahiánnyal szenvedő észak-koreai vezetésnek (bár esetenként sikerül itt is kiskaput találni). A pekingi nyilatkozatokban egyre többször beszéltek a jelenlegi helyzet fenntarthatatlanságáról, Rex Tillerson amerikai külügyminiszter pedig egyenesen kijelentette: Kína szankciókat ígért egy újabb észak-koreai atomkísérlet esetén. Ennek jele lehet, hogy sajtójelentések szerint hiánycikk lett a benzin Észak-Koreában, ami mögött sokan máris Kínát sejtik. A jelekből tehát úgy tűnik, az USA és Kína együttműködik Kim megrendszabályozása érdekében.

Változóban az erőegyensúly?

A sajtót a háttérben zajló, és a phenjani vezetésre komoly nyomást helyező együttműködés ellenére mégis a látványos katonai manőverek tartják lázban. Trump bejelentette, hogy Észak-Korea partjaihoz vezényli a USS Carl Vinson repülőgép-hordozó által vezetett harccsoportot, az amerikaiak leszállították Dél-Koreába a THAAD rakétavédelmi rendszert, és szinte folyamatosan zajlanak a közös hadgyakorlatok Japánnal és Dél-Koreával. Trump legutóbbi interjúiban egyértelműen azt sejttette, hogy bármelyik pillanatban katonai beavatkozásra kerülhet sor, miközben a szerdán a Fehér Házba rendelt szenátorok is megerősítették, hogy az amerikai fegyveres erőknek rendelkezésére állnak az Észak-Korea elleni támadás tervei, ha esetleg mégis szükség lenne rájuk. A Fox News felmérése szerint az amerikai választók 53 százaléka támogatna egy Észak-Korea elleni katonai beavatkozást, ami bizonyára felgyújt majd néhány lámpát a 100 napos, szimbolikus határhoz érkező, de annál népszerűtlenebb Trump elnök fejében.

Phenjan erre válaszul – szokás szerint – atomháborúval riogat és a biztonság kedvéért tüzérségi zárótüzet zúdít a tengerre, Kína pedig a katonai eszkaláció veszélyeire figyelmeztet nyilatkozataiban.

Mi jöhet most?

Első látásra könnyű lenne kijelenteni, hogy a két fura frizurájú irracionális vezető (Kim és Trump) játszmájából semmi jó nem sülhet ki. Szerencsére a helyzet ennél sokkal bonyolultabb.

Az Egyesült Államoknak – a mostani harcias nyilatkozatok ellenére – nem érdeke egy újabb konfliktus kirobbantása: az afganisztáni és az iraki háborút még mindig nem sikerült lezárni, Oroszország miatt Európára is figyelni kell, a Közel-Keleten a szíriai beavatkozás van napirenden, így egy újabb konfliktus sikeres megvívása már az amerikai fegyveres erők számára is nagy kihívást jelentene. Természetesen a technikai fölény az USA oldalán van, ugyanakkor Észak-Korea meghódításával nyilvánvalóan senki sem számol, egy egyszeri légicsapás (ahogyan azt Szíria esetében is láthattuk) viszont komoly válaszcsapással járhat, aminek árát elsősorban Dél-Korea és Japán fizetné meg.

Dél-Korea számára csak egy bizonyos pontig célszerű a feszültség fokozása: az elnökválasztásra készülő országban a hazafias érzelmek felkorbácsolása egyértelmű politikai előnyökkel járhat, viszont Szöul túlságosan is közel van az észak-koreai határhoz, és mérete, politikai jelentősége miatt értelemszerűen a déli főváros lenne az északi válasz első célpontja – akár atomfegyverekkel is.

Japán néhány száz kilométerrel távolabb van az észak-koreai határtól, azonban Kimnek már legalább egyszer sikerült rakétával átlőnie a Japán-szigetek felett. A rakéták pontatlansága pedig itt inkább hátrány, mint előny: előfordulhat, hogy indítás után a tengerbe zuhan a fegyver, de lehetséges, hogy néhány perc repülés után Tokiót fogja eltalálni, erre felkészíteni a civil lakosságot pedig lehetetlen.

MTI/EPA/KCNA

Kína számára igazán kellemetlen a mostani helyzet. A stratégiai szükségszerűségből fenntartott Észak-Korea ugyanis túlságosan is önálló lett, és a kínai érdekekkel szemben kezdett fellépni. Kína számára most inkább a békés fejlődés lenne a kívánatos, a belső gazdasági nehézségek és az új képességeket éppen kifejlesztő fegyveres erők lehetőségei még nem teszik lehetővé, hogy Peking ma komoly kihívója legyen a térség domináns hatalmának, az Egyesült Államoknak. Ezért is működik együtt a kínai vezetés Trumppal: időt és jóindulatot akarnak vásárolni egyrészt azért, hogy Kína továbbra is profitálhasson egy szabadabb világkereskedelemből, másrészt azért, hogy tovább erősödhessenek és legalább az első szigetláncig hiteles kihívást jelenthessenek az amerikai haditengerészet számára. Kína számára azért sem lenne szerencsés egy nyílt katonai konfliktus, mert ezzel értelemszerűen a régiós amerikai katonai jelenlét is megnőne, közvetve fenyegetve a most kiépülőben lévő kínai pozíciókat. Ha pedig Kína egy fegyveres konfliktus során támogatná Észak-Koreát, azzal még több, saját biztonságáért aggódó szomszédját lökné az USA szövetségi rendszerei felé, ami szintén a kínai pozíciókra lenne rossz hatással.

Észak-Korea motivációiról kevesebbet tudni. A fizikai túlélésért küzdő rezsim korábban főleg akkor pörgette fel atomprogramját, amikor valamit ki akart zsarolni a nemzetközi közösségtől, és olcsón akart élelemhez és nyersanyagokhoz jutni. Kim Dzsongunt divat kiszámíthatatlan, őrült vezetőnek tartani, saját túlélése, a hatalmi bázisát jelentő hadsereg élelmezése és fenntartása azonban őt is rákényszeríti a nemzetközi együttműködésre, barátja pedig csak egy van: Kína. Ha Peking úgy dönt, hogy egy kicsit szorít a fogáson (ahogyan ezt a mostani jelek is mutatják), akkor valószínűleg Kimet is kordában tudja tartani.

A nagyhatalmi érdekek egyértelműen a tárgyalásos megoldás felé mutatnak. Trump minden kivagyisága ellenére a körülötte lévő katonák tisztában vannak a háború kockázatával és következményeivel, és az USA szövetségesei sem szeretnének újra Koreában harcolni. Kínának nem is jöhetne rosszabbkor egy fegyveres konfliktus a saját határai mellett, az észak-koreai vezetést pedig némi pekingi nyomásgyakorlással és egy kevés élelemmel valószínűleg meg lehet vásárolni. Trump addig is profitálhat harciasságából; az amerikai elnökök belpolitikai kudarcaikból eredő frusztrációjukat rendszerint amúgy is külföldön szokták levezetni.