Amikor ez az intézkedés kijött, vagyis hogy minden cég – az utolsó fusibétéig és kosárfonóig –  fizessen évente ötezer forintot a kamarának, akkor persze felmerült a jogos kérdés, hogy ezt az összesen mintegy hárommilliárd forintot teljes egészében kívánják kokainra és kurvákra költeni, vagy esetleg jár érte valami. A Magyar Kereskedelmi és Iparkamara erre zavartan azt válaszolta, hogy gazdasági tanácsadást és piackutatást fognak biztosítani, valamint segítenek hitelhez jutni, és még pályázatfigyelés is jár ezért az öt rugóért. Elvégre a kamara azért van, hogy segítsen.

A kötelező kamarai regisztrációt egyébként azzal indokolták, hogy kell az adatbázis, valahol csak össze kell gyűjteni a cégadatokat. És gyűjtik is: éppen egy hét múlva jár le a határidő, ameddig minden asztalosnak, grafikusnak és boltosnak be kell talicskáznia az anyja nevét a cégbírósághoz, akkor is, ha nincs semmi változás. Ezt csak ügyvéd intézheti, minimum húszezer forint kapásból, ami szép, kábé tízmilliárdos gesztus az ügyvédek felé, de nagy kérdése lesz az unortodox közgazdaságtannak, hogy ezzel vajon életben lehet-e tartani egy gazdaságot. A kamarai sáp még ezen felül lenne – tök fölöslegesen, mert amit ők tudni szeretnének, arról épp most kért be az állam minden adatot, milliós bírság terhe mellett. Legyenek szívesek átfáradni a szomszédba, ki fog potyogni az adat, ha szépen kérik.

Én is szívesen segítem a kamarát, ha már ennyire cukik. A következő lenne ennek a civilizált módja.

Először is nem ám bebújunk a miniszterelnök mellényzsebébe, és onnan zsarolgatunk diáktüntetőket kipotyogott adatokkal, meg elintézzük okosba’ a hídpénzt magunknak. Ezt már csak azért sem tesszük, mert nyilván csak a hülye adná jó szívvel egy olyan sötét alak kezébe az adatait, aki ennyire gátlástalanul él vissza az ilyesmivel. Szóval mindjárt az elején jól jönne egy tisztújítás, már csak azért is, nehogy úgy nézzen már ki az a kamara, mint egy kezdő oligarcha bébipolipja.

A belépésemet úgy képzelem el, hogy egy szép napon kövér, selymes borítékot kapok tőlük. Ahogy izgatottan feltépem, egy személyre szabott termékminta tárul fel előttem. A kamara – kifogástalan, professzionális kinézetű prospektusban – hazai és uniós pályázatokról értesít, röviden felvillantja, milyen lehetőségekről van tudomása a médiapiacon, keres-e külsős munkatársat a Buci Maci, majd olcsó vállalkozói hiteleket ajánl figyelmembe.

Ezután elégedett kamarai tagok nyilatkozatait szeretném látni, elvégre tavaly már regisztráltak majdnem ötszázezren, biztos vannak sikertörténetek. Jól táplált asztalosokat, grafikusokat és boltosokat akarok, akiket a kamara segített megrendeléshez és hitelhez. Természetesen ellenőrizni fogom, igaz-e a sztorijuk.

Végül jöhet az 5000 forintos árajánlat, de javasolnám inkább a 4990-es árcímkét. Hogy tehát ennyibe kerülne a szolgáltatás. Mondani sem kell, ehhez tartozik egy arcképes, szignált levél Parragh Lászlótól, amelyben biztosít, hogy ha nem vagyok elégedett a termékkel, akkor az árát kérdés nélkül visszaadják.

Aztán én majd megfontolom. Lehet, hogy elsőre sokallni fogom, és elhalasztom a döntést. Persze amikor azt látom, hogy körülöttem felvirágzanak az apró betéti társaságok a kamara segítségével, akkor esetleg felülvizsgálom a döntésemet.

Ha viszont úgy veszem észre, hogy a kamara csak beszedi a pénzt, böfög-röfög-riszál, és még tessék-lássék sem teljesíti azt, amit vállalt, akkor továbbra sincs erre öt rugóm. Ennél a koldustól is udvariasabb viselkedést várok el, pedig kevés koldus kap valaha is ötezer forintot. Nemhogy hárommilliárdot.

Ezzel a módszerrel a kamara máris sokat lendítene a magyar vállalkozások ügyén: jó példával járna elöl. Nem azt a képzetet erősítené, hogy az nyer, aki felszopja magát királyi kalózzá, hanem azt, hogy a kedves vásárlót meg kell győzni. Amíg viszont ennyire képesek, addig segíteni nem fognak a magyar vállalkozásoknak. Legalább megállhatnák, hogy ártani ne akarjanak.